Jn 6,16–21. Jézus a vízen jár
16Miután beesteledett, tanítványai lementek a tengerre.
17Beszálltak a bárkába, és elindultak a tengeren túlra, Kafarnaumba. Besötétedett már, de Jézus még mindig nem ment oda hozzájuk.
18Mivel nagy szél támadt, a tenger háborgott.
19Amikor
mintegy huszonöt vagy harminc stádiumnyira hajóztak, látták, hogy Jézus
a tengeren járva a bárkához közeledik, és megrémültek.
20Ő pedig így szólt hozzájuk: »Én vagyok, ne féljetek!«
21Fel akarták őt venni a bárkába, de a bárka azonnal a parthoz érkezett, ahová tartottak.
Amikor a kenyérszaporítás után Jézus azt látja, hogy a tömeg királlyá akarja tenni, elmenekül egyedül a hegyre. A magukra maradt tanítványok csónakba szállnak, és elindulnak Kafarnaum felé. Hazamennek. Az evangélista megjegyzi, hogy éjszaka volt. Nem is annyira a késői óra, hanem inkább Jézus hiánya miatt. Ráadásul a tó is háborgott. Szimbolikusan benne van ebben a jelenetben minden vihar, ami az életünket háborgatja. Ilyenkor az emberek megijednek, félnek. Az embereken eluralkodni látszó gonoszság feneketlen mélysége olykor félelemmel tölt el bennünket, kételkedni kezdünk, és reményvesztetten tekintünk jövőnkre, a világra. Valójában Jézus a sötétség pillanataiban, a leginkább drámai pillanatokban sincs távol. Az emberi történelem viharos vizein jár ma is, a ránk törő hullámok, kétségek között, melyek megszomorítják és megnehezítik életünket. Valójában mi vagyunk azok, akik megfeledkezünk róla, vagy rosszabb esetben el is menekülünk előle, ahogyan az apostolok tették azon az estén. Az evangélista azt írja: „…látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Megijedtek.” Gyakran mi sem engedjük, hogy megvigasztaljon és megerősítsen bennünket az evangélium, a testvérek szeretete, inkább egyedül maradunk félelmeinkkel. A félelem olyan ösztönös és természetes érzés, hogy inkább magunkénak érezzük, mint az Úr közelségét. Ám a valóság szerencsére nem ez: Jézus irántunk való szeretete erősebb félelmeinknél. Még ha olykor szívesebben maradnánk is képzelt bizonyosságaink bárkájában, mert elbizakodottságunkban azt hisszük, képesek vagyunk egyedül legyőzni az élet összes viharát. Jézus hozzánk lép, és így szól: „Én vagyok, ne féljetek!” Ma is ezekkel a jóságos szavakkal fordul tanítványaihoz, ahányszor csak az evangéliumot hirdetik. És ha befogadjuk, ahogyan a tanítványok befogadták Jézust, akkor lecsendesíti a szelet. A tanítvány nem tapasztalatai vagy ereje miatt magabiztos, hanem mert az Úrra bízza magát.
Előesti imádság
