Az isteni irgalmasság vasárnapja.
Emlékezzünk meg Tyihonról, Moszkva és
egész Oroszország pátriárkájáról, aki 1925-ben halt meg. Vele együtt emlékezzünk
meg az Orosz Ortodox Egyház minden hívőjéről, akik a kommunista rezsim idején
lettek vértanúvá, hitvallóvá.
Emlékezzünk meg az 1994-es ruandai
népirtásról.
ApCsel 4,32–35; Zsolt 118 (117); 1Jn
5,1–6; Jn 20,19–31
Húsvét második
vasárnapját az isteni irgalmasságnak szenteljük. II. János Pál vezette be az
ünnepet, miután meghallgatta Szent Fausztina Kowalska lengyel szerzetesnővér
útmutatását, aki 1931-től éveken keresztül terjesztette az isteni irgalmasság
tiszteletét. Rettenetes, a második világháború szakadéka felé vezető idők
voltak ezek Európa számára, és ez a szerzetesnővér megérezte, milyen nagy
szükség van az irgalomra. Kitartóan küzdött érte, hogy a húsvét utáni
vasárnapot szenteljék az irgalmasságnak. Azt mondta, az Úr halálában és
feltámadásában Isten irgalmassága elérte tetőpontját, beteljesedését.
János evangélista visszavisz minket húsvét estéjéhez és a nyolc nappal
későbbi estéhez, mintha ezzel az egyházi idő ritmusát akarná érzékeltetni,
vasárnapról vasárnapra. A Feltámadott minden vasárnap visszatér tanítványaihoz,
ott van közöttük. Akkor a tanítványok nehezen ismerték fel, ahogy nekünk is sokszor
nehezünkre esik, annyira el vagyunk foglalva magunkkal, saját gondolatainkkal.
A feltámadt Jézus megmutatja testén a sebeket, és ez a jel megnyitja a
tanítványok szemét. A sebek nyomát hordozza; a föld sok keresztre feszítettjének
sebei jeleként. Ő, az irgalmas engedi, hogy megsebezze a szegények kiáltása.
Nincs feltámadás anélkül, hogy az ember saját testében magára ne venné az
emberek sebeit. Az Egyház számára is így van: a tanítványok közössége, melyet a
Feltámadott küld a világba, hogy megbocsásson, gyógyítson, lefegyverezze, megszabadítsa
a szíveket az erőszaktól.
Ez az irgalmasság útja, és az Úr szüntelenül ezen az úton jár. Nyolc
nappal húsvét után visszatér, közénk jön, és beszél hozzánk, ahhoz a Tamáshoz,
aki mindannyiunk szívében jelen van. Azzal kezdi, hogy elismétli a
békeköszöntést: „Békesség nektek!” És azonnal Tamáshoz fordul, hívja, hogy
érintse meg kezével a sebeit. És hozzáteszi: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!”
Tamás megvallja hitét: „Én Uram és Istenem!” Látott, és ez a látás azt a
mélyreható tekintetet jelenti, mely képes megragadni annak a megsebzett testnek
a misztériumát.
Jézus itt elmondja az evangélium utolsó boldogmondását, amely alapul
szolgál a nemzedékeknek, melyek attól a pillanattól kezdve máig csatlakoznak a
tizenegy tanítvány csoportjához. Mit jelent annak a boldogsága, hogy valaki nem
lát, és mégis hisz? Tamás apostol történetének ez a jelenete sugallja, hogy
attól kezdve a hit nem Jézus látásából fakad, ahogy korábban az apostoloknál,
hanem az apostolok evangéliumának meghallgatásából és abból, hogy megérintjük Jézus
feltámadt testén a sebeket.
Húsvéti imádság
