Az örmény egyház ezen a napon emlékezik meg a mec jeghernről, vagyis „a nagy rosszról”, az első világháborús népirtásról, amelynek során több mint egymillió örményt öltek meg.
Jn 12,44–50. Világosságul jöttem a világba
44Jézus pedig hangját felemelve így szólt: »Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött engem.
45És aki engem lát, azt látja, aki küldött engem.
46Azért jöttem a világba, hogy világosság legyek, hogy mindaz, aki hisz bennem, sötétségben ne maradjon.
47Ha
pedig valaki hallja az én igéimet, de nem tartja meg, azt nem ítélem
el. Mert nem azért jöttem, hogy a világot elítéljem, hanem hogy
megmentsem a világot.
48Van, aki megítélje azt, aki megvet engem, és nem fogadja el igéimet: az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon.
49Mert nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött engem, az Atya, ő parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak és mit beszéljek.
50Tudom, hogy az ő parancsa örök élet. Amit tehát én beszélek, úgy mondom el, ahogy az Atya mondta nekem.«
Jézus nem csak úgy mutatkozik be, mint az Atya küldötte, hanem mint aki egy vele. Úgy jött a világba, mint az igazi világosság, amely felfedi az Istenben rejlő szeretetmisztériumot. A Fiú végre kinyilatkoztatta nekünk: Jézus, Isten egzegétája (szövegmagyarázója) elmagyarázza és megmutatja nekünk Isten szeretetét. Aki hallgatja a Fiú szavait, az üdvözül, míg aki nem hallgatja vagy elutasítja, ítélet alá esik. Azt mondja ezzel, hogy meg kell hallgatni és meg kell őrizni az evangéliumi szót, vagyis be kell fogadni és gyakorlattá kell tenni, ahogyan a hegyi beszéd végén mondta. Jézus azért beszél, hogy megmentsen minket, nem azért, hogy elítéljen. Nem veti meg sem a pislákoló mécsbelet, amely alig füstöl, és fennáll a veszélye, hogy egy kis fuvallattól kialszik, sem a megtört nádszálat, amely bármelyik pillanatban eltörhet. Az igazi ítélet valójában nem Isten szavából fakad, hanem abból, milyen kevés hitet táplálunk iránta: nem hisszük, hogy képes megváltoztatni a szíveket, hogy képes új érzéseket és tetteket szülni. Ha nem fogadjuk be Isten szavát, és nem váltjuk életté, akkor hogyan tudna minket vezetni, gyógyítani, boldoggá tenni? Arra vagyunk így kárhoztatva, hogy csak magunkra hallgassunk, és saját kis látóhatárunk foglyai maradjunk. Míg ha Krisztus evangéliumát hallgatjuk, magának Istennek a misztériumába nyerünk bevezetést: „amit hirdetek, úgy hirdetem, amint az Atya mondta.” Olyan ez, mint egy szeretetlánc: az Atya átadja a Fiúnak a szeretetét, aztán pedig a Fiú átadja nekünk. Valahányszor meghallgatjuk Isten szavát, és magunkhoz vesszük az Eucharisztiát, befogadást nyerünk az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel való közösség misztériumába. Az Úr leereszkedik hozzánk, hogy hasonlóvá tegyen minket magához.
Imádság a szentekkel
