Dán 3,25.34–43. Azarja imája a tüzes kemencében
Dániel könyvének ez a szakasza a babiloni fogság emlékét és Azarja imádságát idézi föl, amellyel a „lángok közepette” kérte az Urat, hogy lépjen közbe irgalmassága szerint. Megannyi férfi és nő imádságát visszhangozták szavai, akik száműzetésben, menekültként éltek, háborús „lángok közepette”. Felismeri, milyen tragikus következményekkel járt a bűn, hogy Izrael eltávolodott Istentől. „Minden népnél kisebbek lettünk, Urunk, megaláztatásban van részünk bűneinkért az egész földön. Most nincs fejedelmünk, sem prófétánk, sem vezérünk, nincs sem égő-, sem véres-, sem étel-, sem illatáldozat, de még hely sem, ahová letegyük első termésünket.” Mondhatni, ez történik a hívőkkel, amikor elfordulnak Istentől, amikor megszűnik a prófécia, amikor elhalványulnak a látomások, amikor világiasak lesznek, amikor a profit, az egyéni érdek logikáját követik. De éppen ebben a tragikus történelmi pillanatban hallhatjuk az igaz ember imáját, aki mindenkiért, az egész népért imádkozik. Ebben az imában legyőzetik az egocentrizmus, még a vallási egocentrizmus is. Azarja nem önmagáért imádkozik, hanem az egész népért. Ez az értelme a békeimádságnak, a betegekért és minden ember üdvösségéért mondott imádságnak. A hívő ember tudja, hogy nem hiába imádkozik, hogy szavai nem az üres eget ostromolják csupán. Meghallgatja őt egy olyan Isten, aki hűséges. Azarja tudja, hogy szavai meghallgatásra lelnek; nem saját szavaiban bízik, inkább Isten hűségében: „…ne taszíts el minket végleg, ne bontsd fel a szövetséged. Ne vond meg tőlünk irgalmadat”. Ez az imádság a tűzben születik meg. Azarja szívében a szeretet tüze lobog, amely egészen elégő áldozatként egyenesen az égbe merészkedik emelni imádságát: „Áldozatunk legyen ma éppúgy kedves színed előtt…” Azarja úgy áll előttünk, mint annak a hívőnek a példája, aki nem szűnik kérni az Urat a testvéreiért, Isten egész népéért és minden népért.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
