Jer 17,5–10. Az ember ne bízzon a
másik emberben
5Ezt mondja az Úr:Átkozott az az ember, aki emberben bízik,aki halandóra támaszkodik,és szíve elfordul az Úrtól.6Olyan lesz, mint a cserje a pusztában:Ha valami jó jön, semmit sem lát belőle,hanem a kiaszott sivatagban tanyázik,sós és lakhatatlan földön.7Áldott az az ember, aki az Úrban bízik,akinek az Úrban van a reménye.8Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa,amely gyökereit egészen a folyóig ereszti.Ha jön a hőség, nem kell félnie,lombja mindig zöldellni fog.Szárazság idején sem kell aggódnia,akkor sem szűnik meg gyümölcsöt teremni.9Csalárdabb az emberi szív mindennél,és tele van gonoszsággal.Ki lát bele titkos rejtekeibe?10Én, az Úr, aki a szíveket vizsgálom,és próbának vetem alá a veséket,hogy megfizessek kinek-kinekéletmódja és tetteinek gyümölcse szerint.
Ezen az oldalon Jeremiás, visszhangozva az
Ószövetség különböző könyveiben szereplő számos motívumot, felveti a „két út”
témáját: az egyiket azok járják, akik magukban és saját erejükben bíznak, és
akik biztos kudarcra vannak ítélve, a másik pedig azoké, akik az Úrban bíznak,
s amely virágzó, mint a folyó mentén gyökerező fa. Jeremiás próféta korábban
azzal vádolta Izraelt, hogy elhagyta Urát, és Egyiptomhoz és Asszíriához
fordult segítségért, mert abban bízott, hogy tőlük támaszt és védelmet kaphat.
A Nílus és az Eufrátesz vizeinek bősége arra ösztökélte a zsidó népet, hogy
ehhez a két nagyhatalomhoz forduljon, ám ez keserű csalódást okoz: „Átkozott az
az ember, aki emberben bízik [...] Olyan lesz, mint a cserje a pusztában [...],
a kiaszott sivatagban tanyázik, sós és lakhatatlan földön.” Ezzel a képpel a
próféta megmutatja, mennyire ostoba dolog az emberi hatalomba vetni
bizalmunkat. Olyan lecke ez, amit jól tennénk, ha napjainkban is észben
tartanánk. Egyedül az Úr képes megvédeni ezt a kicsiny népet, ő képes
növekedést adni számára, szabadon a hatalmasok mohóságától. A próféta ezért így
szól: „Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye.”
Az ilyen ember – folytatja Jeremiás az első zsoltár tanítását idézve – „Olyan
lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely gyökereit egészen a folyóig ereszti”.
A próféta azt akarja ezzel a képpel hallgatóságának tudtára adni, hogy
feltétlenül meg kell maradniuk az Úr és a szövetség iránti hűségben. Jeremiás
zárásként a szívről szól, az érzelmek mélyének helyéről, ahol megérleljük a
döntést, hogy örökre az Úrhoz kötjük magunkat.
Imádság az Egyházért
