Iz 50,4–7; Zsolt 22(21); Fil 2,6–11; Mt 26,14–27,66
Akkor a tizenkettő közül egy, a kit Iskariótes Júdásnak hívtak, a főpapokhoz • menvén,• Márk 14,10.Luk. 22,4.15Monda: • Mit akartok nékem adni, és én kezetekbe adom őt? † Azok pedig rendelének néki harmincz ezüst pénzt.• Ján. 11,57.† Zak. 11,12.16És ettől fogva alkalmat keres vala, hogy • elárulja őt.• 1Tim. 6,9.10.17A kovásztalan • kenyerek első napján pedig Jézushoz menének a tanítványok, mondván: Hol akarod, hogy megkészítsük néked ételedre a † husvéti bárányt?• Márk 14,12-16.Luk. 22,7-13.† 2Móz. 12,18-20.18Ő pedig monda: Menjetek el a városba ama bizonyos emberhez, és ezt mondjátok néki: A Mester üzeni: Az én időm közel van; nálad tartom meg a husvétot tanítványaimmal.• Mát. 3,16.17.Luk. 3,21.23.19És úgy cselekedének a tanítványok, a mint Jézus parancsolta vala nékik; és elkészíték a husvéti bárányt.• Mát. 5,15.Luk. 8,16.11,33.20Mikor pedig beestveledék, letelepszik • vala a tizenkettővel,• Márk 14,17-26.Luk. 22,14-23.Ján. 13,21-26.21És a mikor esznek vala, monda: Bizony mondom néktek, ti közületek egy elárul engem.• rész 10,38.22És felettébb megszomorodva, kezdék mindannyian mondani néki: Én vagyok-é az, Uram?• Gal. 4,4.23Ő pedig felelvén, monda: A ki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem.• Mát. 13,12.25,29.Luk. 8,18.19,26.24Az embernek Fia jóllehet elmegyen, a mint meg van írva felőle, de jaj annak az embernek, a ki az embernek Fiát elárulja; jobb volna annak az embernek, ha nem született volna.25Megszólalván Júdás is, a ki elárulja vala őt, monda: Én vagyok-é az, Mester? Monda néki: Te mondád.• Jak. 5,7.26Mikor pedig evének, vevé Jézus a kenyeret és hálákat adván, megtöré és adá a tanítványoknak, és monda: Vegyétek, egyétek; • ez az én testem.• 1Kor. 11,23-25.27És vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan;66Mit gondoltok? Azok pedig felelvén mondának: Méltó • a halálra.
A nagyhét nyitányaként Jézus jeruzsálemi
bevonulására emlékezünk. Jézus útja, amely Galileából indult, a végéhez
közeledik. Az utolsó útszakasz Máté evangéliuma szerint Betfagéban, az Olajfák
hegyén kezdődik. Jézus megáll, és előre küld két tanítványt, hogy szerezzenek
neki egy hátasállatot. Úgy akar bevonulni Jeruzsálembe, ahogyan korábban még
sohasem tette. A Messiás, aki addig a pillanatig rejtőzködött, most birtokba
veszi a szent várost és a templomot, kinyilvánítva ezzel küldetését, hogy ő
Izrael népének új és igazi pásztora, még ha ez –jól tudja – a halálba vezeti
is. Nem kocsin vonul azonban be, mint egy felszabadító hadsereg vezére, hanem
az ősi idők uralkodóinak hátasállatát használja: egy szamárcsikót (Ter 49,11).
A szamár nem szegénységet vagy kevesebb méltóságot jelent: éppen ellenkezőleg.
Jézus ismerte Zakariás próféta jövendölését: „Ujjongj, Sion leánya! Zengj
éneket Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes,
alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján.”
Jézus királyként vonul be Jeruzsálembe. Az
emberek mintha megéreznék ezt, eléje terítik köpenyüket az útra, ahogyan az
keleten uralkodók érkezésekor szokás volt. Ugyanezért szórták Jézus elé
szőnyegként a földekről hozott olajfaágakat is. A „Hozsanna” kiáltás (aminek
jelentése: „segíts!”) szintén azt fejezi ki, hogy az embereknek szükségük van megváltásra
és segítségre. Végre eljött a Megváltó. Jézus úgy lép be Jeruzsálembe– és a mi
városainkba is–, mint az
egyetlen, aki képes megszabadítani szolgaságunkból, és egy emberibb,
szolidárisabb élet részeseivé tud tenni bennünket.
Az ő arca nem a hatalmas és erős, hanem a
szelíd és alázatos ember arca. Már csak hat nap, és mindenre fény derül: Jézus
arca a keresztre feszített, legyőzött ember arca. Virágvasárnap paradoxona,
hogy egyszerre éljük át Jézus diadalát és szenvedését. A szentmisén rögtön a
jeruzsálemi bevonulás evangéliumi története után a szenvedéstörténetet halljuk,
mintha a liturgia fel akarná gyorsítani az időt, hogy rögtön megmutassa ennek a
királynak az igazi arcát. Az egyetlen korona, amelyet a következő órákban a
fejére helyeznek, a töviskorona; jogara egy nádszál; palástja egy skarlátvörös
köpeny, s azt is gúnyból kapja. Mennyire igazak Pál apostol szavai: „Ő Isten
formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak,
amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai
alakot öltött…” (Fil 2,6–7)
Az
olajfaágak, amelyek ma az ünneplés jelei, néhány nap múlva tanúi lesznek annak,
ahogyan Jézus halálfélelmében vérrel verejtékezik azon a helyen, ahova
visszavonul imádkozni. Jézus nem menekül el, hanem felveszi keresztjét, felmegy
vele a Golgotára, ahol megfeszítik. Az a halál, amely a többség számára
vereségnek tűnt, valójában győzelem volt: az Úrnak szentelt élet logikus
végkifejlete. Valóban, csak Isten tudott így élni és meghalni, vagyis elfeledkezni
önmagáról, hogy teljesen odaadhassa magát másokért.
Szép az
a hagyomány, hogy mindannyian hazavisszük a megszentelt barkaágakat, miután a
zsidó nép gyermekeivel együtt énekeltük: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” Ez
Jézus jeruzsálemi bevonulásának emléke. Ez a kis barkaág aztán otthonainkban a
béke látható jelképe lesz, amely az Úr jelenlétéből születik szívünk
hajlékában. De emlékeztetnie kell bennünket arra is, hogy Jézusnak szüksége van
rá, hogy elkísérjük. Éppen ott, a Getszemáni-kert olajfái alatt Jézus, halálos
félelemtől szorongatva, azt akarta, hogy övéi, azok, akikre talán legjobban
számíthat, mellette maradjanak. És milyen keserűek Péterhez intézett szavai:
„Még egy órát sem tudtok velem virrasztani?” (Mt 26,40) A barkaágunk legyen annak
a jele, hogy az Úr mellett maradunk, különösen ezekben a napokban. Szép módja
ez annak, hogy vigasztaljuk azt az embert, aki meghalni készül mindannyiunkért.
Nagyheti imádság
