1Sám 16,1b.4.6–7.10–13; Zsolt 23(22); Ef 5,8–14; Jn 9,1–41
Ma van az ún. Laetare vasárnap (az örvendezés vasárnapja), amely arra hív bennünket, hogy egy pillanatra törjük meg a nagyböjti idő szigorúságát. Az örvendezés, amire hív, természetesen nem a mai világ állapotából fakad. Az öröm oka nem a világból jön, hanem abból, hogy közeledünk a húsvéthoz, amely a halált győzelemmé alakítja, a szomorúságot pedig örömmé. A születésétől vak ember boldogsága ez, aki látni kezd – erre az örvendezésre hív minket a liturgia. Ez az ember születésétől fogva vak volt, ott ült az út szélén, és koldult.
Amint meglátja Jézus ezt a vak embert, megáll. A tanítványok rögtön megkérdezik: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” A tanítványok számára ez az ember csupán egy megvitatásra érdemes eset. Jézus azonban a szív tekintetével néz rá, és azt válaszolja: Sem ez nem vétkezett […], sem a szülei…” Megmutatja, hogyan kell megállnunk az előtt a vak előtt és minden szegény, szenvedő, beteg ember előtt: együttérzéssel kell rájuk tekintenünk. Jézus megrendül, ránéz, odalép hozzá és megérinti. Átgondolt, nem légből kapott gesztussal érinti meg: vesz a porból, nyálával megnedvesíti, és a szemére keni. Isten keze ez, aki a teremtéskor megformálta az embert, és aki ma is folyamatosan újrateremti. Azt a hamut, azt a port, amellyel beléptünk a nagyböjtbe, Isten szereti. Sőt éppen emiatt rendül meg az Úr, ez ösztönzi arra, hogy hozzánk hajoljon. Amikor Jézus arra kéri a vak embert, hogy menjen és mosakodjon meg a Siloé tavában, ő tétovázás nélkül engedelmeskedik, elmegy a tóhoz, hogy megmosakodjon. Az evangélista nagyon rövid összefoglalását adja a történteknek: „…elment, megmosdott, s amikor visszatért, már látott”.
Ennek a gyógyulásnak a folyamata útmutatás számunkra is. Mi is gyakran vakok vagyunk, nem születésünktől fogva, hanem mert hozzászoktunk, hogy csak saját magunkat lássuk. Vakok vagyunk, mert beletörődtünk ebbe. Az Úr azért jön, hogy „megnyissa a vakok szemét”, megnyissa szemünket erre a szomorú világra, és afelé irányítsa tekintetünket, hogy meglássuk az üdvösséget. Amikor az Úr találkozik velünk – ahogyan azzal a vak emberrel találkozott –, mindig új kérdéseket tesz fel, új feladatokat ad. Azt kéri, hogy szeressünk, hogy növekedjünk Jézus követésében. Ezt kérdezi a már gyógyult vaktól: „Hiszel az Emberfiában?” Jézus barátokat keres, akiket szerethet; társakat, akikkel megváltoztathatja a világot. A vak ember így válaszol: „Ki az, Uram […], hogy higgyek benne?” Ez a nagyböjt kérdése és elvárása felénk: ismerjük meg jobban Jézust, nézzük többet az arcát, engedjük, hogy jobban megérintsen a szeretete. Az evangéliumban azt halljuk: „…ő beszél veled.” Mi pedig a vak emberrel együtt mondjuk: „Hiszek, Uram!” Ez a mi hitvallásunk, olyan embereké, akiket szerettek és meggyógyítottak, akik újra az Úr követésére szegődnek, hogy megváltoztassák, igazságosabbá, testvériesebbé tegyék világot.
Imádság az Úr napján
