Ter 12,1–4; Zsolt 33(32); 2Tim 1,8b–10; Mt 17,1–9
A nagyböjt idején Jézus magával visz minket a
Színeváltozás hegyére: ez egy olyan élmény, amelyet az Úr tanítványaival él át,
miközben a hegyről szemléli saját jövőjét és a mienket, az emberiségét. Ez egy
döntő lépés Jézus életében, amelynek perspektívája, ahogy Lukács fogalmaz (Lk
9,31), az ő „exodusa”, kivonulása ebből a világból, vagyis szenvedése, halála
és feltámadása. S bizony, nekünk is szükségünk van arra, hogy egy kicsit
magasabbra emelkedjünk, hogy szemléljük, hová vezet minket a nagyböjt útja az
Úrral. A vasárnapi liturgiában, miközben a mennyei dolgokat szemléljük, magunk
is belemerülünk és belső átalakuláson megyünk keresztül: azzá válunk, amit
látunk. Nem vagyunk egyedül, az Úr hívott össze és „vitt magával” minket. Jézus
örök vágya is ez: hogy magával vigye tanítványait. János evangéliumában ez a
vágy ima formáját ölti: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott
legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet, amelyben részesítettél…”
(Jn 17,24). Egy valóban rendkívüli, a megszokottól teljesen eltérő jelenet
zajlik le az akkori és a mai tanítványok szeme láttára. „…elváltozott előttük:
arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint
a fény” – mondja az evangélista. Pétert magával ragadja ez a ragyogás, és azt
mondja, hogy állít három sátrat. Kiviláglik az a vágya, hogy ott maradjon
Jézus, Mózes és Illés társaságában. De félbeszakítja egy hang – ez a történet
csúcspontja –, amely egy szintén fénylő felhőből ered és mindannyiukat
beborítja: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!”
Igen, az Úrral a szeretet nem egy varázslatos pillanat csupán, hanem egy
találkozás, egy arc, egy ember, aki velünk tart. A legemberibb arc, amelyet az
evangélium hirdetését hallgatva megsejtünk. A teste, amelyet hagy megtörni,
hogy táplálja a szívünket. Gyenge, valódi emberi arc, amelyet a szegényekben
szemlélünk. Jézus azt mondja a tanítványoknak, akik kicsinységüket felfogva a
földre rogytak: „Keljetek fel, ne féljetek!” Azt élet ugyanis szép lehet,
megtelhet értelemmel, világíthat, amikor az ember szeret. Ne féljünk! A
barátunknak, Jézusnak az arca, amely átalakítja a szíveket és a világot, velünk
marad. Nézzük őt! Ismerjük fel! Hallgassuk! Változtatni az életünkön azt
jelenti, hogy őt hallgatjuk, nem a saját érveinket és megszokásainkat. Ő
legyőzte a halált, és felragyogtatta az életet. A soha el nem fogyó szeretet
fénye ő, aki fényt hoz a szemünkbe. Olyan fény ő, amelyet tovább kell adni.
Jézus „legyőzte a halált és felragyogtatta előttünk az életet”– írja Pál
apostol. A szeretettel minden ragyogóvá és színessé válik. Szép dolog az ő
arcát szemlélni. Isten szépsége ez: az ember, aki szeretetet ad és kap,
átalakul, megszépül. És a szeretettel átitatott élet feltámad.
Imádság az Úr napján
