Március 1., nagyböjt 2. vasárnapja

 


Ter 12,14; Zsolt 33(32); 2Tim 1,8b10; Mt 17,19

 1Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s fölment külön velük egy magas hegyre. 2Ott elváltozott előttük: arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény. 3S íme, megjelent nekik Mózes és Illés, és beszélgettek vele. 4Péter erre így szólt Jézushoz: „Uram, jó itt nekünk! Ha akarod, csinálok ide három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek, egyet pedig Illésnek.” 5Amíg beszélt, hirtelen fényes felhő borult rájuk, s a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” 6Ennek hallatára a tanítványok arcra borultak, s igen megrémültek. 7Jézus odalépett hozzájuk és megérintette őket: „Keljetek fel, ne féljetek!” 8Amikor tekintetüket fölemelték, nem láttak senkit, csak egyedül Jézust. 9A hegyről lefelé jövet Jézus rájuk parancsolt: „Ne szóljatok a látomásról senkinek, amíg az Emberfia föl nem támad a halálból!” 

A nagyböjt idején Jézus magával visz minket a Színeváltozás hegyére: ez egy olyan élmény, amelyet az Úr tanítványaival él át, miközben a hegyről szemléli saját jövőjét és a mienket, az emberiségét. Ez egy döntő lépés Jézus életében, amelynek perspektívája, ahogy Lukács fogalmaz (Lk 9,31), az ő „exodusa”, kivonulása ebből a világból, vagyis szenvedése, halála és feltámadása. S bizony, nekünk is szükségünk van arra, hogy egy kicsit magasabbra emelkedjünk, hogy szemléljük, hová vezet minket a nagyböjt útja az Úrral. A vasárnapi liturgiában, miközben a mennyei dolgokat szemléljük, magunk is belemerülünk és belső átalakuláson megyünk keresztül: azzá válunk, amit látunk. Nem vagyunk egyedül, az Úr hívott össze és „vitt magával” minket. Jézus örök vágya is ez: hogy magával vigye tanítványait. János evangéliumában ez a vágy ima formáját ölti: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet, amelyben részesítettél…” (Jn 17,24). Egy valóban rendkívüli, a megszokottól teljesen eltérő jelenet zajlik le az akkori és a mai tanítványok szeme láttára. „…elváltozott előttük: arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény” – mondja az evangélista. Pétert magával ragadja ez a ragyogás, és azt mondja, hogy állít három sátrat. Kiviláglik az a vágya, hogy ott maradjon Jézus, Mózes és Illés társaságában. De félbeszakítja egy hang – ez a történet csúcspontja –, amely egy szintén fénylő felhőből ered és mindannyiukat beborítja: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” Igen, az Úrral a szeretet nem egy varázslatos pillanat csupán, hanem egy találkozás, egy arc, egy ember, aki velünk tart. A legemberibb arc, amelyet az evangélium hirdetését hallgatva megsejtünk. A teste, amelyet hagy megtörni, hogy táplálja a szívünket. Gyenge, valódi emberi arc, amelyet a szegényekben szemlélünk. Jézus azt mondja a tanítványoknak, akik kicsinységüket felfogva a földre rogytak: „Keljetek fel, ne féljetek!” Azt élet ugyanis szép lehet, megtelhet értelemmel, világíthat, amikor az ember szeret. Ne féljünk! A barátunknak, Jézusnak az arca, amely átalakítja a szíveket és a világot, velünk marad. Nézzük őt! Ismerjük fel! Hallgassuk! Változtatni az életünkön azt jelenti, hogy őt hallgatjuk, nem a saját érveinket és megszokásainkat. Ő legyőzte a halált, és felragyogtatta az életet. A soha el nem fogyó szeretet fénye ő, aki fényt hoz a szemünkbe. Olyan fény ő, amelyet tovább kell adni. Jézus „legyőzte a halált és felragyogtatta előttünk az életet”– írja Pál apostol. A szeretettel minden ragyogóvá és színessé válik. Szép dolog az ő arcát szemlélni. Isten szépsége ez: az ember, aki szeretetet ad és kap, átalakul, megszépül. És a szeretettel átitatott élet feltámad.

Imádság az Úr napján