Korunk
mártírjaira, az új vértanúkra emlékezünk.
Jn 13,21–33.36–38. Az árulás megjövendölése
21E szavak után Jézusnak mélyen megrendült a lelke, s megerősítette: „Bizony, bizony, mondom nektek: Egyikőtök elárul.” 22Erre a tanítványok egymásra néztek, mert nem tudták, melyikükről mondta. 23A tanítványok közül az egyik, akit kedvelt Jézus, az asztalnál Jézus mellett ült. 24Simon Péter intett neki és kérte: „Kérdezd meg, kiről beszél.” 25Erre Jézus keblére hajolt és megkérdezte: „Uram, ki az?” 26Jézus így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a falatot, fogta, és az áruló Júdásnak nyújtotta, az iskarióti Simon fiának. 27A falat után rögvest belészállt a sátán. Jézus csak ennyit mondott neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” 28De az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta neki. 29Mivel Júdás kezelte a pénzt, némelyek azt gondolták, hogy Jézus megbízta: „Vedd meg, amire az ünnepen szükségünk lesz.” Vagy hogy adjon valamit a szegényeknek. 30Mihelyt átvette a falatot, Júdás nyomban elment. Éjszaka volt.
✴31Amikor elment, Jézus beszélni kezdett: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. 32Ha megdicsőül benne az Isten, az Isten is megdicsőíti saját magában, hamarosan megdicsőíti. 33Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahová megyek, oda ti nem jöhettek.
36Simon Péter megkérdezte tőle: „Uram, hová mégy?” „Ahová megyek – válaszolta Jézus –, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz.” 37Péter fogadkozott: „Miért ne követhetnélek már most? Életemet adom érted.” 38Jézus leintette: „Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked: Mire megszólal a kakas, háromszor megtagadsz.
Jézus jól tudja, hogy immár közel az óra, hogy
nincs már messze a halál. Mi lesz azzal a kicsiny csoporttal, amelyet
tanítványaiból összegyűjtött, gondozott, szeretett és tanított? Képesek
lesznek-e továbbra is együtt maradni? Lesz-e erejük folytatni művét? Jézus így
szól az apostolokhoz: „Egyikőtök elárul”. Jézus kijelentése valóban
megdöbbentő, de a zsoltárban leírtakra emlékeztet: „Ha csak az fordulna
ellenem, aki gyűlöl, elbújnék előle. De te voltál az, aki társam vagy, te
lettél ellenségem, akiben megbíztam, akivel az Isten házában bensőséges
barátságra léptem.” (Zsolt 55,13-15). Nem elég fizikailag Jézus közelében
maradni, ami igazán számít, az a szív közelsége, az együttérzés, valamint a
részvállalás az ő megváltó tervében. Élhetünk a
tanítványok közösségében, követhetjük a hívő ember életének és szokásainak
ritmusát, de ha szívünk nem kapcsolódik szorosan Isten szavához, ha nem
gyakoroljuk konkrétan a legszegényebbek iránti szeretetet, ha a testvérek
között nem valósul meg az egység, akkor a szívünk lassacskán eltávolodik az
Úrtól. Mindaz, ami korábban Jézus iránti szeretet volt, saját magunk és
dolgaink imádatává válik. És észrevétlenül haladunk az árulás irányába. A
jó és a rossz, a szeretet és a bizalmatlanság közötti harc a szívünkben zajlik.
E téren nem lehet kompromisszumot kötni. Ezekben a napokban Jézus
szolgálatunkon túl azt is kéri tőlünk, hogy maradjunk a közelében, kísérjük el,
ne hagyjuk egyedül. Ha valamire, akkor arra int bennünket, hogy maradjunk
figyelmesek, s kerüljük a közhelyességet. Az ugyanis nem engedi meglátni azokat,
akik mellettünk vannak, és azt sem, hogy milyen gonoszságok rejtőznek az
emberek között. Ezt próbálja megértetni a tanítványokkal is. Ők azonban, kezdve
Péterrel, nem értik. Túlságosan el vannak foglalva saját magukkal ahhoz, hogy
Jézus szava megérintse a szívüket. Az árulás pedig olyan szívből fakad, amely
képtelen a meghallgatásra. Ha félretesszük az evangéliumot, saját szavaink,
saját gondolataink, saját érzéseink kerülnek előtérbe. Mindannyiunknak
virrasztania kell. Péternek és a többi tanítványnak is, akik ott voltak vele
azon az estén, akik hűséget fogadtak a halálig. Néhány nap, és ők is árulóvá
lesznek. Ne önmagunkban bízzunk, hanem hagyatkozzunk minden nap az Úr
szeretetére és védelmező gondoskodására.
