Az apostol folyamatosan figyel arra, hogy gondoskodjon a közösségekről, nem hagyja el őket akkor sem, ha fizikailag messze van. Amikor Timóteusnak ír, gondol a sok kis-ázsiai közösségre is, aggódik, hogy vajon elég szilárdak-e, és nem nyeli-e el őket a világ. Ezért írja, hogy az Egyház „az igazság oszlopa és biztos alapja”, mert Isten állította ebbe a világba alapként, amelyen az emberek számára látható módon nyugszik az isteni kinyilatkoztatás. Ennek a kinyilatkoztatott igazságnak a középpontjában az igazi istenfélelem titka áll, vagyis maga Jézus Krisztus, aki irgalmas, szelíd és alázatos szívű. Pál néhány rövid sorban énekli meg az istenfélelem titkát
– talán olyan himnusz volt ez, amit a korabeli Egyház liturgiája során énekeltek. Krisztus misztériumát három ellentétpárban fejezi ki. Az első a „testben” és „lélekben”, mely megmutatja Krisztus emberi és isteni természetét: Jézus megjelent testben, ezzel szemben áll, hogy „igazolást nyert lélekben”. Vagyis szemben áll vele maga a feltámadás, amely legyőzte a halált. A Szentlélek műve által az Atya kihirdette mindenki előtt, hogy a gonosztevőként kereszthalálra ítélt Jézus „szent és igaz” (ApCsel 3,14). A másik ellentétpár, hogy „az angyaloknak megjelent, a pogányoknak hirdették” pedig a mennybe ment és a történelmet uraló Krisztus győzelmére utal, amely nem helyezhető egy történelmi korba, nem azonosítható egy néppel sem, tehát evangéliumát a pogányoknak is hirdetik. A harmadik ellentétpárral: „világszerte hittek benne, s felvétetett a dicsőségbe” Pál a mennybe emelkedett és az Atya jobbján megdicsőült Krisztus győzelmét énekli meg. Kijelenti: „nagy dolog az istenfélő élet titka”, amit Jézus az Egyház és minden hívő kezébe adott.
Imádság a szentekkel
