Pál, miután megköszönte az Úrnak nagy jóságát és irgalmát, amiért elhívta őt, aki pedig „azelőtt káromolta, üldözte és erőszakos ember volt”, azon tűnődik, hogyan választhatta ki pont őt az evangélium szolgálatára. Timóteus tanítványnak pedig azt írja, hogy mindezt csodaként éli meg. Jól tudja ezért, hogy küldetésének egyetlen oka fentről származik: „megkönyörült rajtam”, ahogy egyébként minden tanítványon. Pál mindenesetre nem mentegeti korábbi életét az evangélium ismeretének hiányával. Elismeri, hogy hagyta magát a gonosz sötét ereje által irányítani, amely mindig indokolatlan és indokolhatatlan erőszakhoz vezet. Emiatt még nagyobb a hálája Isten felé a tőle kapott bőséges ajándékért. Most az apostol új életet él közösségben Krisztussal, és ebből meríti a hit erejét és a sürgető szeretetet. Nem felejti el korábbi életét, amit most megtagadott, de múltjának emléke alázatra és há- lára készteti. Önmagáról azt mondja: „Az utolsó vagyok az apostolok közt, s arra sem méltó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem az Isten egy- házát” (1Kor 15,9), „az összes szent közül a legkisebb” (Ef 3,8). Mára példa- kép lett minden korok tanítványai előtt. Pál példája hihetetlenül világosan tanúskodik arról, hogy senki sincs olyan távol Istentől, hogy ne érhetné el az irgalma. A dicsőítő hitvallás hálaadó imával zárul: „Az örökkévalóság ki- rályának, a halhatatlan és láthatatlan, egyedülvaló Istennek tisztelet és di- csőség mindörökkön örökké!” Hogyan is ne adhatnánk nagyobb tiszteletet az Úrnak, aki ilyen hatalmas szeretettel van a bűnösök iránt
Előesti
imádság
