A Santa Maria in Trastevere-bazilikában
a betegekért imádkoznak. Megemlékezünk Mózesről, Isten kiválasztottjáról, aki
megszabadította Izrael népét az egyiptomi fogságból, és az ígéret földje felé vezette.
1Tessz 4,13–18. A
meghalt hívők üdvössége
Miután Pál arra buzdította a tesszalonikiakat, hogy kapott hivatásukhoz méltó módon viselkedjenek, a megholtak sorsáról kezd beszélni. Hangsúlyozza, hogy nem jó bizonytalanságban maradni, mint azok, akik nem hisznek. A tesszalonikiak persze hagyták, hogy megfertőzze őket az a pogány meggyőződés, amely elutasítja a test feltámadását, pedig ez a kereszténység üzenetének lényege. Pál azt írja nekik: ahogyan a saját halálunk miatt sem szomorkodunk, mert tudjuk, hogy feltámadunk, úgy nem szabad szomorkodnunk azok miatt sem, akik már meghaltak. Ők is feltámadnak. Szeretteink halála miatt nem szabad elkeserednünk. A keresztény reménység nem elméleti fejtegetéseken, hanem Jézus feltámadásának bizonyosságán alapul. Ezt adták át nekünk az apostolok az igehirdetésükben, miután szemtanúi voltak: ő, aki meghalt, valóságosan, hús-vér valójában közöttük élt, még ha spirituális módon is. Ez azonban nem természetes, csakis a hit által érthetjük meg. Jézus feltámadásának misztériumától eljutunk a saját feltámadásunkig, és azokéig, akik előbb haltak meg. Mindannyian – az is, aki még e földön él, és az is, aki már meghalt – Jézus feltámadásában találjuk meg reményünket. Az örök életnek – ami maga Krisztus – a „sorrendje” elsőként azokra vonatkozik, akik már meghaltak, és azután következünk „mi, akik életben maradtunk. A felhőkön velük együtt elragadtatunk a magasba”– vagyis maga Isten visz minket a mennybe – „és így örökké az Úrral leszünk”. A jövő Krisztus feltámadásával már elkezdődött.
Imádság a betegekért
