A szövetség elárulásának következménye volt a száműzetés, amikor Izraelt megfosztották földjétől. Ez történt Ezdrás idejében is, aki olyannak tűnik, mint aki össze van zavarodva, mert fölfedezte népe hűtlenségét. Isten embere nemcsak a saját, hanem az egész nép szégyenével szembesül: „Istenem, a szégyentől és pironkodástól nem merem tekintetemet feléd emelni, Istenem. Mert vétkeink úgy elszaporodtak, hogy teljesen elborítottak, és bűneink egészen az égig érnek.” A hit emberének alapvető jellemvonása, hogy tudatában van a bűnnek. Nincs üdvösség anélkül, hogy az ember ne látná az elkövetett rosszat, a saját bűnét, és ne lenne szüksége arra, hogy üdvözítsék. Senki sem üdvözül magától. Az imádság, amely nap mint nap kíséri a hívő ember életét, éppen ennek tudatából születik meg. Ezdrás figyelmeztet arra, hogy magunkba kell néznünk, rá kell döbbennünk, milyen kevesek vagyunk, és föl kell ismernünk Isten ingyenes szeretetét. Isten szeretete nagyobb a bűnünknél, de mindannyiunknak alázatra van szüksége ahhoz, hogy ezt felismerjük, és elhagyjuk a számtalan kifogást, amelyekkel azért szoktunk előhozakodni, hogy igazoljuk magunkat. Ezdrás tudja, hogy Isten legalább egy kis részt meghagyott a népből, a száműzetés túlélőit, akik „ott vannak előtte a vétkeikkel”.
Imádság a szentekkel
