Jn 19,25–27. Jézus és édesanyja
Rögtön a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe után emlékezünk meg a liturgiában a Fájdalmas Szűzanyáról. János evangéliuma néhány sorban beszéli el azt a különleges titkot, ahogy a fia kereszthalálától meggyötört Mária Jézus mellett marad, és új küldetést kap tőle. Azokban az órákban Mária talán a Simeonnal való találkozásra gondolt vissza, és teljes mélységükben megértette akkor elhangzott szavait: „Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak
– a te lelkedet is tőr járja át –, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai” (Lk 2,33–35). Jézus szenvedéstörténetét erőszak és árulás szegélyezi egészen a keresztig, mégis magában hordja az újjászülető élet csíráját. A kereszt magasából Jézus nem kér vigasztalást saját maga számára, ahogyan mi tettük volna, nem kiált könyörületért. Példát adva a végtelen szeretetre, édesanyjáért és azért az ifjú tanítványáért aggódik, akit szeretett. A tanítvány arcában ott van a mi arcunk is, mindegyikünké. Jézus rajta keresztül rábíz minket édesanyjára, Máriára, az Egyházra, a hívők közösségére. És fordítva is igaz: ránk bízza anyját, Máriát. Mindannyiunkra. Nem hagy magunkra egy olyan társadalomban, mely gyakran mostohaként bánik gyermekeivel. Jézus arra kéri Máriát, legyen az édesanyánk. Feladatot ad neki, küldetést, azt, hogy legyen mindenki édesanyja. A régiek azt tartották, hogy Máriáról, az Anyáról soha nem lehet eleget beszélni. Bizonyos értelemben ez nagyon is igaz: Mária az első a hívők közt, az első, akinek olyan szíve van, mint a Fiúnak. A Fájdalmas Szűzanyát ábrázoló sok kép, amely ott van a hívők szent helyein, nemcsak azt mutatja, hogy mindenkinek szüksége van édes- anyára, hanem mindenekelőtt azt, hogy megtaláltuk, de még inkább ajándékul kaptuk ezt az édesanyát. A mi feladatunk, hogy befogadjuk őt.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
