1Tim 2,1–8. Imádság
minden emberért, különösen a
vezetőkért
Az apostol
mindenekelőtt az imádságot ajánlja Timóteus figyelmébe: ez az első dolog, amit a hívő embernek tennie kell. Különösen
fontos a közös imádság.
Az imádság négy említett formája – ima, könyörgés, esedezés és hálaadás
– jelzi, milyen gazdagon
ki tudja fejezni fohászkodását a közösség.
A keresztény imádság látóhatárának nincsenek korlátai, kiterjed
minden emberre. A keresztények
az imádságban is kifejezik az evangélium
egyetemességét. Ahogyan arra kaptak meghívást, hogy minden embert
befogadjanak kulturális, faji vagy rokonságbeli korlátozások, határok
nélkül, úgy imádságuk is az egész világért száll Isten felé. Úgy is mondhatnánk, hogy az imádság
földrajza a barátság
földrajza, a világ kérdései,
félelmei, problémái, dicsőítése és hálája szólal meg benne. Olyan szeretetre hív, amely
túl- mutat minden időbeli,
térbeli és emberi határon, nem feledkezik meg senkiről, még kevésbé zár ki bárkit is. Ahogyan Isten átölel minden embert,„fölkelti
napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is” (Mt 5,45), úgy a keresztény közösség is mindenkiért imádkozik. Sőt, a keresztények közösségének egyik szolgálata éppen ez: imádkozni
az emberiség egész családjáért, hogy mindenki élete békés, nyugodt lehessen. Így jellemzi
Pál a közbenjáró szolgálatot a világért,
a békéért. Ez az Egyház feladata, függetlenül attól, mit gondolnak, hogyan cselekszenek a világi vezetők. Az apostol nem véletlenül
hangsúlyozza, hogy a mindenkiért, többek között az elöljárókért végzett ima kedves az Isten előtt, mert ő mindenki üdvözítője.
Imádság
a békéért
