1Sám 3,3b–10.19; Zsolt 40 (39); 1Kor 6,13c–15a.17–20; Jn 1,35–42
Keresztelő János a Jordán partján áll, azon a helyen, ahol Izrael népe egykor átlépte az ígéret földjének határát, mert éppen itt kell megjelennie a Messiásnak. Az evangélista azt írja, „mihelyt meglátta Jézust”, azonnal felismerte, és rámutatott: „Nézzétek, az Isten Báránya!” A „bárány” kifejezés, amit használ, különösen kedves Izajás prófétának, aki a Messiást bárányhoz hasonlítja. Bárányhoz, akinek az Úr „vállára rakta mindnyájunk gonoszságát” (Iz 53,6); aki megmentette a népet a szolgaságból, vállára vette a bűneinket, és elvitte egészen az áldozati oltárig. A valódi húsvéti bárány.
A Keresztelő szavai nem hangoztak el hiába. Ketten a tanítványok közül – András és János – meghallották, és felfogták az értelmét. Olyannyira, hogy nyomába szegődtek annak az embernek, akire Keresztelő János rámutatott. Ebben a jelenetben, ahogyan a következőben is az evangélista ragaszkodik a „lát”, valamint a „néz” ige használatához. Mintha az evangéliumi szakaszban leírt mindhárom találkozásnak a látást helyezte volna a középpontjába. Ez kifejezetten Jánosra jellemző. Már a Keresztelő is (mint figyelmes szemlélő) „meglátta Jézust”, majd Jézus (fürkésző tekintettel) „látta, hogy követik”, és azt mondja nekik: „Gyertek, nézzétek meg!” András és János pedig elmentek vele, és „megnézték, hol lakik”. Végül Jézus „ráemelte tekintetét” Simonra, és megváltoztatta a nevét. Az Úr tekintete intenzív tekintet, mely a mélyre hatol, odafigyel annak a kérdéseire, aki előtte áll, egyenes, mély, folyamatos kapcsolat kialakítására törekszik: „Gyertek, nézzétek meg!” Ők pedig „elmentek vele, megnézték, hol lakik, s aznap nála is maradtak”.
János szimbolikus nyelvhasználatának ereje arra ösztönöz minket, hogy értsük meg a „látás” fontosságát. A valódi figyelem fontosságát, a tekintetét, mely képes a lélek mélyére látni. Ebben az értelemben az elbeszélt jelenet paradigmatikus: a keresztény testvériség az útfélen születik meg az egymást keresztező tekintetek találkozásával, amely elvezet a meghíváshoz, a követéshez, majd ahhoz, hogy a tanítványok Jézussal töltik el a napjukat.
Ezt a történetet ma is el kell mesélni annak a sok embernek, akik mestert és otthont keresnek. Hányan vannak, akik se ezzel, se azzal nem rendelkeznek! A városainkban élő tömegek, akiket egyre jobban hatalmába kerít az elveszettség, talajvesztettség érzése. Társaságra van szükségük. Arra, hogy ez az evangéliumi történet fényt hozzon a napjaikba. Sokan várják, hogy valaki rájuk tekintsen, meghallgassa a kérdéseiket, ahogyan Jézus tette Andrással és Jánossal: „Mit akartok?”, majd magához hívja őket: „Gyertek, nézzétek meg!”
András és János számára ez a találkozás az életet jelenti. Soha többé nem felejtik el. Olyannyira nem, hogy az evangélista még a találkozás pontos idejét is följegyzi: „aznap nála is maradtak. A tizedik óra körül járhatott”. Nem tudjuk, mi történt pontosan ez alatt a találkozás alatt, de attól kezdve Jézus tanítványai lettek. Új történet kezdődött számukra. És mások is a nyomdokaikba léptek. Miután elköszöntek Jézustól, Simonhoz mentek, és azt mondták neki: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”, és elvezették Jézushoz. Ő pedig „ráemelte tekintetét” – megint a nézés –, s megváltoztatta a szívét és az életét: „…Kéfa, azaz Péter lesz a neved.”
Imádság az Úr napján
