Imádság az egyházak egységéért; emlékezzünk meg különösen az ősi keleti egyházakról (szír ortodox, kopt, örmény, etióp, szír-malabár és asszír egyház).
Mk 3,20–21. Azt mondták róla, hogy megzavarodott
20Amint hazaértek, ismét olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy még kenyeret sem ehettek.
21Mikor hozzátartozói ezt meghallották, elmentek, hogy erővel hazavigyék őt, mert azt mondták: »Megháborodott.«
Jézus visszatér Kafarnaumba, Simon házába. Rögtön nagy tömeg gyűlik össze körülötte. Úgy tolakodnak, hogy még enni sem marad ideje. Jézus szíve megindul ezeknek az embereknek a láttán, és úgy látszik, nem nyugszik, míg nem segít rajtuk, és nem vigasztalja meg őket. Ez az evangéliumi jelenet fölráz bennünket a lustaságból, mely gyakran jellemzi az életünket. Hányszor előfordul, hogy a saját igényeink kielégítésére szőtt terveink magukkal ragadnak minket, és egyáltalán nem törődünk vele, hogy másoknak szükségük van-e segítségre! Az nem lehet, hogy mindig csak saját magunk szabjuk meg napjaink menetét, csak mi döntsük el, mivel törődünk. Az énközpontúság azt jelenti, hogy eláruljuk a küldetést, mellyel Jézus bízott meg bennünket. Ő bízta ránk a szegényeket, betegeket, magányosakat, akik iránt felelősséggel tartozunk. Rokonai azt mondták róla, hogy „megzavarodott”. Jézus jól ismerte ezeket a vádakat. Már gyermekkorában Mária és József is kérdőre vonta, amikor tizenkét évesen elment a templomba, hogy vitatkozzon a tudósokkal. Amikor a szülei aggódva keresték, és szemrehányást tettek neki azért, hogy olyasmit tett, ami a szemükben nem helyénvaló, azt felelte: „Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Rokonai, akik aznap Kafarnaumban gyűlnek össze, már odáig jutnak, hogy azt mondják róla, „megzavarodott”, megőrült, és igyekeznek visszatéríteni a normális élethez. Ám az evangélium olyan, mint a tűz, mely éget, és mozgásra késztet. A szeretet ereje az, ami kivezet önmagunkból, saját kicsinyes, szűk világunkból, hogy magunkévá tegyük Isten tervét.
Előesti imádság
