Szent Timóteus és
Szent Titusz emléknapja: Pál apostol munkatársai, Timóteus Efezusban, Titusz Krétán
volt püspök.
2Tim 1,1–8. A hivatás
kegyelme
Szent Pál megtérésének másnapján az Egyház az apostol két közeli
munkatársára, Timóteusra és Tituszra emlékezik. Előbbit maga Pál keresztelte
meg, és ő tette rá a kezét, ahogy fölidézi ebben a levelében, amelynek az elejét
olvastuk most el. Pál a halála küszöbén szenvedélyes hangon ír „szeretett
gyermekének”. A Filippieknek írt levélben így szól róla: „Nincs senkim ugyanis,
aki annyira hozzám hasonló lelkületű volna, s oly őszintén szívén viselné
ügyeteket.” (Fil 2,20) Pál a börtönben is tovább szolgálja az evangéliumot, és
imádságában az általa alapított közösségekre és munkatársaira emlékezteti Istent:
a rablánc nem szakítja el a testvéreivel való közösségtől. Ami már most vigasztalással
tölti el, az Timóteusnak az evangélium iránti hűsége. Ez a hűség egyrészt
mélyen vallásos családjában gyökerezik, kezdve nagyanyjával, Loisszal és anyjával,
Eunikével. A Timóteusra bízott hivatás nem könnyű, már csak fiatal kora miatt sem.
Pál azonban emlékezteti Isten kegyelmére, amelyet kézrátételével kapott (1Tim 4,14).
Arra kéri, tartsa életben ezt a kegyelmet imádsággal, hűséggel, önátadással, hogy
egyre erősebb fényt árasszon, és egyre nagyobb erőforrás legyen számára.
Az Egyház ma egy másik tanítványról is megemlékezik: a görög
Tituszról, aki Pál pogányok közötti igehirdetésének értékes gyümölcse. Pál és
Barnabás magukkal viszik őt, hogy bemutassák a jeruzsálemi közösségnek (ApCsel 15).
Pál büszkén „a közös hitben szeretett fiának” nevezi, és rábízza először a korintusi,
aztán a krétai közösség vezetését, ahol ma is tisztelik emlékét. Kettőjük emlékezete
felhívja az Egyház figyelmét arra a felelősségére, hogy az evangéliumot tovább kell
adni, nemcsak mindenütt a világban, hanem nemzedékről nemzedékre is.
Imádság az Egyházért
