Szent Péter és Szent Pál apostol vértanúk ünnepe, akik Rómában haltak mártírhalált 60–70 körül.
A katalán Boldog Raimundus Lullusra (1233–1316) emlékezünk: Szent Ferenc lelkiségéhez állt közel, szerette a muszlimokat, előmozdította a hívők közötti párbeszédet.
Mt 16,13–20. Péter elsősége
13Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: »Kinek tartják az emberek az Emberfiát?«
14Ők ezt felelték: »Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.«
15Erre megkérdezte őket: »És ti kinek tartotok engem?«
16Simon Péter válaszolt: »Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.«
17Jézus
azt felelte neki: »Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és
vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben
van.
18Én
pedig mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom
építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta.
19Neked
adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz
kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a
mennyekben is.«
20Ezután meghagyta a tanítványoknak, hogy senkinek se mondják el, hogy ő a Krisztus.
Ezen a napon ünnepeljük a két szent apostolt, Pétert és Pált. Emlékük végigkíséri az Egyház, különösen a római keresztény közösség történetét, ahol életük utolsó éveiben mindketten tanúskodtak hitükről egészen a mártírhalálig. Pétert akkor hívta el Jézus, amikor épp hálóját javítgatta a Galileai-tó partján. Egyszerű halász volt, de vágyott arra, hogy megújuljon a világ, ezért amikor Jézus egy tágasabb életre hívta, arra, hogy halak helyett emberek halásza legyen, azonnal otthagyta a hálóját, és követte. De az igazi Péter – a tanítvány, akire Jézus rábízta nyáját – az a gyenge ember, aki hagyta, hogy megérintse a Szentlélek, és mindenki közül elsőként jelentette ki: „Krisztus vagy, az élő Isten Fia” – amint az evangéliumban olvastuk. Az Úr sziklává alakította ezt a gyengeséget, annak a lelki épületnek az alapjává, melynek mi is részei vagyunk.
Az ifjú Pállal azok oldalán találkozunk, akik Istvánt megkövezik: ő vigyázott azoknak a köntöseire, akik a köveket dobták rá. Buzgón küzdött a fiatal keresztény közösség ellen. Még engedélyt is kért, hogy üldözhesse őket. De a damaszkuszi úton az Úr úgy látta jónak, hogy leessen magabiztosságának és gőgjének magas lováról. Amikor a porba hullott, az égre emelte tekintetét, és meglátta az Urat, aki ezt kérdezte tőle: „Miért üldözöl engem?” Saul érezte, hogy megérinti a szívét: az ő szeméből azonban nem könnyek fakadtak, hanem elvesztette a látását. Engedte, hogy kézen fogva vezessék Damaszkuszig, ahol – miután meghallgatta az evangéliumot – megnyílt a szeme, és hirdetni kezdte Isten szeretetét minden ember számára, ledöntve a megosztottság falait: nem számított már, hogy valaki zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad ember.
Az Egyház együtt emlékezik rájuk, hogy újra egységbe illessze értékes tanúságtételüket. Mindketten a maguk különböző gazdagságával, karizmájával Krisztus egyetlen Egyházát fémjelzik. Tanúságtételük ma is – amikor sokak szívében újra falak épülnek, amelyek elválasztják egymástól az embereket – szüntelenül hirdeti azt a határok nélküli szeretetet, amely egyedül képes megmenteni a világunkat. Szükség van Péter hitének erejére és Pál hitének egyetemességére azért, hogy mindenkinek meg tudjuk mutatni az üdvösség útját.
Imádság az apostolokkal
