Az utolsó vacsorára és a
lábmosásra emlékezünk. A zsidók a pészah kezdetét
ünneplik.
Kiv 12,1–8.11–14;
Zsolt 116 (115); 1Kor 11,23–26; Jn 13,1–15. Az utolsó vacsora
1Húsvét
ünnepe előtt történt: Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a
világból vissza kell térnie az Atyához, mivel szerette övéit, akik a
világban maradtak, mindvégig szerette. 2Vacsora
közben történt, amikor az ördög már fölébresztette az áruló Júdásnak,
Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el. 3Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött, és Istenhez tér vissza. 4Mégis fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. 5Aztán
vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a
derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát. 6Amikor Simon Péterhez ért, az tiltakozott: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?!” 7Jézus így válaszolt: „Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted.” 8Péter
tovább tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!” „Ha nem
moslak meg – felelte Jézus –, nem lehetsz közösségben velem.” 9Akkor, Uram, ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” – mondta Simon Péter. 10De
Jézus ezt felelte: „Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, s
akkor egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” 11Tudta, hogy ki árulja el, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” 12Amikor megmosta lábukat, fölvette felsőruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, mit tettem veletek? 13Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. 14Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. 15Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.
„Vágyva
vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek”
(Lk 22,15) – mondja Jézus tanítványainak azon a csütörtök estén. Minden
zsidóhoz hasonlóan – ahogyan azt a Kivonulás könyvéből hallottuk – ők is
megemlékeztek a Vörös-tengeren való átkelés előtti éjszakáról. „Vágyva vágytam
rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek” – e
szavakat nekünk is elismétli ma este.
Valójában ennek a szent szertartásnak a
középpontjában Jézus vágya áll, hogy az övéivel, az akkori és mostani
tanítványaival együtt ünnepelje a húsvétot. Ez a vágy annyira jelen van, hogy
szinte kézzelfogható. Mondhatnánk, hogy Jézus arra vágyik, hogy a mi kortársunk
legyen, hogy ma este itt legyen közöttünk. És ha mi itt vagyunk, akkor valamilyen
módon kifejezzük vágyunkat, hogy vele legyünk, hogy mi is tanítványai legyünk.
Ez a vágy éltessen mindig bennünket. De ma este ennek különleges értéke és íze
van: ez Jézus életének utolsó napja, utolsó estéje. Az, hogy mellette vagyunk,
nagy vigaszt jelent számára.
Két gesztus áll ennek a húsvétnak a
középpontjában, amelyet Jézus ünnepel a tanítványaival. Az elsőt János
evangéliuma beszéli el: ez a lábmosás. A negyedik evangéliumban e jelenet
mintha az Eucharisztia megalapításának helyébe lépne, mintha különös párhuzamot
akarna hangsúlyozni. Az evangélista beszámol arról, hogy Jézus a vacsora
meghatározott pillanatában felállt az asztaltól, levetette felsőruháit, kendőt
kötött maga elé, letérdelt minden tanítványa elé, és megmosta mindnyájuk lábát,
még Júdásét is. Az Egyház liturgiája előírja, hogy ezt a gesztust legalább
jelképesen meg kell ismételni, jelezve az evangélium szó szerinti tettekre
váltásának fontosságát. Az evangéliumi parancs minden tanítványra vonatkozik,
még akkor is, ha a liturgikus szertartásban csak a pap hajol le, hogy megmossa
lábukat. Nyilvánvaló, hogy nem csupán külsődleges gesztusról van szó; az
evangélium életszemléletet, a szolgálat stílusát akarja megadni, és egyben
alázatot kér a testvérek iránt. Jézus világosan kifejti ennek a cselekménynek
az értelmét: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én
szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” Nos, ha vannak férfiak
és nők, akik lehajolnak, hogy egymás lábát mossák, ha vannak emberek, akik
lehajolnak azokhoz, akiknek barátságra, szeretetre, megértésre, befogadásra,
segítségre van szükségük, akkor az Úr jelenléte valódi és látható lesz ebben a
világban.
Ám Jézus azon az estén, ahogy ma este
is, nemcsak lehajolt a lábunkhoz, hanem táplálékul is szolgált nekünk. A kenyér
és a bor szentsége megmutatja, milyen messzire megy az Úr szeretete irántunk.
Pál apostol a Korintusiaknak írt levelében így fogalmaz: „Urunk Jézus
elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt:
»Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én
emlékezetemre.« Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet, és így szólt: »Ez a
kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok
belőle, az én emlékezetemre.«” Az Eucharisztia, mondhatnánk, a szeretet
csodája.
Kedves testvéreim, az Eucharisztia által
ez a szeretet nemcsak közelebb lép hozzánk, hogy mellettünk legyen, hanem
belénk is költözik, testünk részévé válik. Közelítsünk az élet kenyeréhez és az
üdvösség kelyhéhez, és átalakulunk! Az ostya és a kehely a határtalan szeretet
látható jelei. Az ostya és a kehely, a megtört test és a kiontott vér jelenléte
botrány számunkra, akik folyton csak önmagunkkal foglalkozunk, folyton saját
testünk állapota miatt aggodalmaskodunk, és mindenáron kímélni igyekszünk
magunkat. Az Eucharisztia valóban a megváltás szentsége: megment minket az
önmagunkba forduló élettől, és olyan férfiakká és nőkké alakít minket, akik
képesek letérdelni a gyengék és a szegények előtt, igazán és valóságosan
jelenvalóvá téve az Úr szeretetét.
Nagyheti
imádság
