Jézus kereszthalálára emlékezünk.
Iz 52,13–53,12; Zsolt 31 (30); Zsid 4,14–16; 5,7–9; Jn 18,1–19,42. Jézus halála
1Azután, hogy ezeket mondta, Jézus kiment tanítványaival a Kidron-patakon túlra. Ott volt egy kert. Oda ment tanítványaival. ✴2Ezt a helyet Júdás is ismerte, aki elárulta, mert Jézus gyakran járt ide tanítványaival. 3Júdás kapott egy csapat katonát, és a főpapoktól és a farizeusoktól pedig szolgákat, és kiment velük, lámpákkal, fáklyákkal és fegyverekkel fölszerelve. 4Jézus tudta, mi vár rá. Eléjük ment hát, és megszólította őket: „Kit kerestek?” 5„A názáreti Jézust” – felelték. Jézus megmondta nekik: „Én vagyok.” Júdás is ott volt köztük, aki elárulta. 6Amikor azt mondta: „Én vagyok”, meghátráltak, és a földre rogytak. 7Jézus ezért újra megkérdezte: „Kit kerestek?” „A názáreti Jézust” – felelték. 8Erre Jézus így folytatta: „Mondtam, hogy én vagyok. De ha engem kerestek, ezeket engedjétek el.” 9Így beteljesedett, amit mondott: „Senkit sem vesztettem el azok közül, akiket nekem adtál.” 10Simon Péternél volt egy kard. Kirántotta, a főpap szolgájára sújtott, s levágta a jobb fülét. A szolgát Malkusnak hívták. 11Jézus rászólt Péterre: „Tedd hüvelyedbe kardodat! Ne ürítsem ki a kelyhet, amelyet az Atya adott nekem?”
Jézus Annás és Kaifás előtt.
12A csapat és parancsnoka, valamint a zsidó szolgák elfogták Jézust, és megkötözték. ✴13Először Annáshoz vitték, Kaifás apósához. Abban az esztendőben Kaifás volt a főpap, 14ő adta azt a tanácsot a zsidóknak, hogy „jobb, ha egy ember hal meg a népért”. 15Simon
Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Mivel ez a másik tanítvány
ismerőse volt a főpapnak, bejutott Jézussal a főpap udvarára, 16Péter
azonban kint maradt a kapunál. A másik tanítvány, aki ismerőse volt a
főpapnak, kijött, és szólt a kapuban őrködő lánynak, és bevitte Pétert. 17A kapunál őrködő szolgáló megkérdezte: „Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy?” „Nem vagyok” – felelte. 18A szolgák és a poroszlók tüzet raktak és melegedtek, mert hideg volt. Péter is odaállt közéjük melegedni.
János passiója az Olajfák hegyén kezdődik. Jézusnak az
őrséghez intézett szavai jól kifejezik azt az elhatározását, hogy senkit sem
akar elveszíteni. Amikor a felfegyverzett csapat megérkezik, Jézus megy eléjük;
nemcsak hogy nem menekül, hanem úgy tűnik, ő kezdeményez: „Kit kerestek?”
Amikor azt válaszolják: „A názáreti Jézust”, ő így felel: „…ha engem kerestek,
ezeket engedjétek el.” Nem akarja, hogy az övéit bántsák; éppen ellenkezőleg,
meg akarja menteni őket, megóvni minden gonosztól, kerüljön bár az életébe is.
Elvégre egész életét azzal töltötte, hogy összegyűjtötte az elveszetteket,
meggyógyította a betegeket, a béke és nem az erőszak országát hirdette. Éppen
ez az elkötelezettsége vezet halálához. Honnan ered ez a vele szemben
megnyilvánuló ellenállás? Onnan, hogy irgalmas volt, túlságosan is; abból, hogy
mindenkit szeretett, még az ellenségeit is. Túl sokat érintkezett bűnösökkel és
vámosokkal. Azután pedig mindenkinek megbocsátott.
Jézus fogolyként is tovább hirdeti az evangéliumot, nem
próbálja megmenteni magát. Pedig egy bizonyos pillanatban nagyon kevés kellett
volna csak a megmeneküléshez. Pilátus már meggyőződött ártatlanságáról, és csak
néhány magyarázatot kért tőle. De Jézus hallgatott. „Nekem nem felelsz? –
kérdezi Pilátus – Hát nem tudod, hogy hatalmam van rá, hogy szabadon
bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy keresztre feszíttesselek?” Jézus
csak hallgat. Nem akarta elveszíteni a rábízottakat, és keresztre feszítették.
Mi is azok között vagyunk, akiket az Atya a kezeire bízott. Ő magára vette
bűneinket, keresztjeinket, hogy mindnyájan megmeneküljünk. Ezért ma ünnepélyesen
bevonul a kereszt, mi pedig letérdelünk előtte, és megcsókoljuk. A kereszt
számunkra már nem átok, hanem evangélium, az új élet forrása. Jézus „önmagát
adta értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben
buzgólkodó, választott népévé tegyen.” (Tit 2,14) Ezen a kereszten legyőzték az
addig megfellebbezhetetlen törvényt, az önszeretet törvényét. Ezt a törvényt az
a valaki döntötte meg, aki másokért élt, egészen a kereszthalálig. Jézus
megszabadította az embereket attól a félelemtől, hogy szolgáljanak, attól a
félelemtől, hogy szolidárisak legyenek, attól a félelemtől, hogy ne csak
magukért éljenek. A kereszttel megszabadultunk saját magunk, saját énünk
rabságából, hogy kinyújthassuk kezünket és szívünket a föld végső határáig.
A szent liturgiát hosszú, egyetemes könyörgés uralja; olyan,
mintha a kereszt szárait karként kinyújtanánk a föld határáig, hogy mindenki
érezze Isten szeretetének melegségét és gyengédségét, amely mindent felülmúl,
mindent eltakar, mindent megbocsát, mindent megment.
Nagyheti imádság
