ApCsel 3,1–10. A béna koldus meggyógyítása
1Péter és János a kilencórai imádság idején fölment a templomba. 2Éppen akkor vittek oda egy bénán született embert, akit mindennap letettek a templom úgynevezett Ékes-kapujánál, hogy a templomba menőktől alamizsnát kérjen. 3Amikor meglátta Pétert és Jánost, amint épp be akartak menni a templomba, alamizsnáért könyörgött. 4Péter Jánossal együtt rátekintett, és így szólt hozzá: „Nézz ránk!” 5Erre rájuk emelte tekintetét abban a reményben, hogy kap tőlük valamit. 6Péter azonban ezt mondta neki: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus Krisztus nevében (állj fel és) járj!” 7Jobb kezénél fogva fölsegítette, mire annak nyomban erő szállt a lábába és a bokájába. 8Egy ugrással talpon volt, és tudott járni. Velük együtt bement a templomba, járkált, ugrándozott, és dicsőítette az Istent. 9Az egész nép látta, hogy jár, és dicsőíti az Istent. 10Amikor ráismertek, hogy ő szokott ott ülni a templom Ékes-kapujánál alamizsnát koldulva, nem tudták, hová legyenek azon való csodálkozásukban, ami vele történt.
Ez az epizód az Úr közösségének első lépéseit mutatja be,
amelyeket a Mester látható jelenléte nélkül tesznek meg. Talán az apostolok
emlékeznek Jézus első tanításaira: „Magához hívta a tizenkettőt, és kettesével
szétküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkeken.” (Mk 6,7) Ezt az
igét tettekre váltva Péter és János elmennek a templomba. Egységük, szeretetük,
közös szenvedélyük az evangélium iránt nemcsak az első tanúságtétel, hanem erejük
oka is. Így van ez minden keresztény közösségben, amely az Úr Jézust követni
akarja. Péter és János az elsők, akik cselekednek, és együtt cselekednek, és a
mai napig is az ő nyomdokaikban kell járni. A templom Ékes-kapujához érnek,
ahol meglátnak egy férfit, aki születése óta béna. Negyvenéves, és életének
nagy részét valószínűleg ott töltötte, alamizsnáért kinyújtott kézzel. A
templomon kívül volt. Nemcsak azért nem mehetett be, mert nem tudott mozogni,
hanem azért is, mert beteg volt. Abban az időben volt egy szomorú mondás, amely
így szólt: „Vakok és sánták nem léphetnek be.” (Vö. 2Sám 5,8) Péter megáll, „rátekintett,
és így szólt hozzá: »Nézz ránk!«” Olyan, mintha valamilyen közvetlen,
szeretetteljes és bizonyos értelemben mély, folyamatos kapcsolat iránti kérést
fogalmazna meg. Már itt is megjelenik egy újdonság: ez az ember talán még soha
nem találkozott olyannal, aki megállt volna beszélgetni, párbeszédet kezdeni
vele. Sokan elhaladtak mellette, némi aprót dobva neki, de aztán mindenki ment
tovább a maga útján. Mindig ott hagyták őt. Ezúttal valami új történik. Az
evangélium új figyelmet, tényleges, személyes, közvetlen érdeklődést kér. A
szeretet nem szervezés, szervezet kérdése, hanem csak a megtérésből származhat.
A keresztények számára a szegények nem társadalmi problémát jelentenek, hanem
olyan emberek, akiknek a szemébe kell nézni, és akiket szeretni kell, hogy
megmentsük őket szomorú helyzetükből. Péter világosan megmondja neki, hogy
nincs elég pénzük bajának megoldására. Viszont valami sokkal értékesebbel
rendelkeznek: övék az élet szerzője. A személyes szeretet tekintélyével mondja
neki: „a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” (Káldi-Neovulgáta
fordítás) Ezután jobb kezét nyújtja felé, és felemeli. Ez a fajta evangéliumi
szeretet erős és csodákat művel.
