Április 1., nagyszerda

Mt 26,14–25. Jaj az árulónak!

¹⁴Ekkor a tizenkettő közül az egyik, a karióti Júdás, elment a főpapokhoz, ¹⁵és ezt kérdezte tőlük: „Mit adtok nekem, ha kezetekre adom?” Azok harminc ezüstöt fizettek neki. ¹⁶Attól kezdve már csak a kedvező alkalmat kereste, hogy kiszolgáltassa nekik.

Az utolsó vacsora.

✴¹⁷A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hogy akarod, hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?” ¹⁸Így felelt: „Menjetek be a városba ehhez meg ehhez, és mondjátok meg neki, hogy a Mester üzeni: Közel az időm, nálad költöm el tanítványaimmal a húsvéti vacsorát.” ¹⁹A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, elkészítették számára a húsvéti bárányt. ²⁰Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkét tanítvánnyal. ²¹Vacsora közben megszólalt: „Bizony mondom nektek, egyiketek elárul.” ²²Erre igen elszomorodtak és sorra megkérdezték: „Csak nem én vagyok az, Uram?” ²³„Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el” – felelte. ²⁴„Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.” ²⁵Erre Júdás, az árulója is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, mester?” „Magad mondtad” – válaszolta.

 

„…a tizenkettő közül az egyik”! Igen, az egyik legközelebbi barát. Akit Jézus kiválasztott, akit szeretett és akiről gondoskodott, akit még az ellenségei támadásaitól is megvédett. És most éppen ő adja el őt nekik. Júdás szíve eltelt önmagával. Talán a Jézussal szemben is alkalmazott erőszak csábításának engedett. Talán csalódott egy olyan Messiásban, aki nem volt hajlandó erőszakos felkelés élére állni a rómaiak ellen. Talán a gazdagság igézete ejtette rabul, és így egyre távolabb került a Mestertől, mígnem az árulás mellett döntött, és végre is hajtotta. Jézus egyébként világosan megmondta: „Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is.” (Mt 6,24) Júdás végül az utóbbit választja. És elindul ezen az úton. De ennek a kalandnak a vége nagyon más, mint ahogy Júdás az elején elképzelte. Jézus jól tudja, mi vár rá azon a húsvéton, olyannyira, hogy azt mondja: „Közel az időm”. Megkéri tanítványait, hogy készítsék elő a húsvéti vacsorát, a bárányvacsorát. Ezzel a döntéssel Jézus megmutatja, hogy valójában nem Júdás „adja át” őt az embereknek. Éppen ellenkezőleg: ő maga „adja át” magát a halálnak az emberiség iránti szeretetből. És azon az estén, azon az éjszakán, amelyen megemlékeznek arról, hogy Isten megszabadította népét az egyiptomi rabszolgaságból, Jézus úgy dönt, hogy megtartja azt a vacsorát, amelyen a zsidók Isten szeretetét és szabadítását ünneplik. Miközben a tanítványok az asztalnál ülnek, Jézus megtöri az ünnepre jellemző örömteli hangulatot, és nyíltan beszél a küszöbön álló árulásról. Bejelenti, de nem áll az útjába. Nincs szándéka elmenekülni. Jézus aznap este szeretetet kért, és ez a kérés ma is visszhangzik minden tanítvány és minden ember fülében: Jézus szenvedése nem ért véget. A szeretet kérése pedig mindenekelőtt a szegények, gyengék, magányosok, elítéltek ajkáról s azok ajkáról hangzik fel, akiknek az élete emberi gonoszság martaléka lesz. Mindnyájunknak ügyelnünk kell arra, hogy távol tartsuk magunktól az árulás ösztönét, mely mindenki szívében ott rejtőzik. Azon az estén, hogy lelke szándékát a többiek elől elrejtse, Júdás maga is meg merészelte kérdezni: „Csak nem én vagyok az, Mester?” Gondolkodjunk el saját árulásainkon, nem azért, hogy súlyuk alatt összeroppanjunk, hanem hogy még szorosabban kötődjünk Jézushoz, aki ma is magára veszi a világ bűneit. A miénket is.

Nagyheti imádság