ApCsel 4,1–12. Pétert és Jánost letartóztatják
1Még beszéltek a népnek, amikor a papok, a templomőrség parancsnoka és a szadduceusok odamentek hozzájuk. 2Rossz néven vették, hogy tanítják a népet, és hirdetik Jézus példájával a halálból való feltámadást. 3Kezet vetettek rájuk, de mivel már este volt, másnapig őrizetben tartották őket. 4Azok közül, akik a beszédet hallgatták, sokan hívők lettek, úgyhogy a férfi hívők száma mintegy ötezerre növekedett. 5Másnap összegyűltek Jeruzsálem elöljárói, a vének, az írástudók, 6Annás főpap, Kaifás, János és Sándor s mindnyájan, akik a főpapi nemzetségből valók voltak. 7Előállították és vallatóra fogták őket: „Miféle hatalommal vagy kinek a nevében tettétek?” 8Péter a Szentlélektől eltelve így válaszolt: „Népünk elöljárói és ti vének! 9Ha azért vallattok ma minket, amiért egy nyomorékkal jót tettünk, hogy vajon hogyan is gyógyult meg, 10hát
tudjátok meg mindannyian, ti és Izrael egész népe, hogy annak a
názáreti Jézus Krisztusnak a nevében, akit ti keresztre feszítettetek,
és akit az Isten feltámasztott a halálból. Az ő nevében áll itt
előttetek egészségesen. 11Ő az a kő, amelyet ti, az építők elvetettetek, mégis szegletkővé lett. 12Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.”
A főtanács
elfogatja Pétert és Jánost. Megismétlődik, ami már Jézussal is megtörtént.
Letartóztatják őket, mert meggyógyítottak egy bénát, a nép pedig özönlött
hozzájuk, hogy hallgassa őket. Isten igéje mindig kissé idegen a világ számára,
mert zavar, nyugtalanít, kérdéseket vet fel, arra ösztönöz, hogy meghaladjuk az
önmagunk iránti szeretetet, és így arra ösztönzi a társadalmat, hogy túllépjen
önmagán, hogy túllépjen a már megszerzett dolgokon. Az evangélium ereje, a
szeretet ereje nem kerülheti el az ütközést az egocentrikus és individualista
kultúrával. A főtanács tagjai megkérdezik a két apostolt: „Miféle hatalommal
vagy kinek a nevében tettétek?” Ők pedig, immár megszabadulva attól a
félelemtől, amely miatt korábban elhagyták a Mestert, majd bezárkóztak az
utolsó vacsora termébe, őszintén válaszolnak: ezt a gyógyítást annak a Jézusnak
a hatalmával végezték, akit ők, a főtanács tagjai keresztre feszítettek. Azt a
Jézust, akit halottnak és örökre eltűntnek tartottak, Isten feltámasztotta, és
most e kis csoport által munkálkodik a világban, akik a tanítványainak vallják
magukat. A nép vezetői nem merik elítélni őket, mert félnek, hogy a nép ellenségesen
reagálna. Lukács megjegyzi, hogy körülbelül ötezer ember csatlakozott az első
keresztény közösséghez igehirdetésük hatására. Mivel nem tudják elítélni,
fenyegetésekkel próbálják megfélemlíteni őket. Péter és János, miután a
feltámadott Jézussal voltak, már nem hallgathatnak. Legyőzték a félelmet. Még a
hallgatásuk is az evangélium elárulását jelentette volna. A főpapok
megparancsolják nekik, hogy ne beszéljenek, ne adják tovább az evangéliumot. Ez
a parancs vissza-visszatér a történelem során: meg kell akadályozni az
evangélium hirdetését. Aki azonban szívében hordozza, nem tehet mást, mint hogy
továbbadja, még ha az életébe is kerül. Ez a számtalan mártír tanúsága, még ma
is. Péter mindenki nevében válaszol: „Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e
Isten előtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint az Istenre! Mi nem
hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk.” Az Isten szava nincs
megbilincselve, jelenti ki Pál apostol (vö. 2Tim 2,9).
Húsvéti imádság
