ApCsel 10,34a.37–43; Zsolt 118 (117); 1Kor 5,6–8; Jn
20,1–9
1A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. 2Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” 3Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. 4Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. 5Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. 6Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba, és ő is látta az otthagyott gyolcsot 7meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. 8Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta, és hitt. 9Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból.
A húsvéti evangélium a legvégső korlátból, a sötét
éjszakából indul ki. János evangélista azt írja, hogy Mária Magdolna kora
reggel, „amikor még sötét volt”, kiment a sírhoz. Sötét volt kint, de még
inkább sötét volt ennek az asszonynak a szívében, mint mindenki szívében, aki
szerette ezt a prófétát, aki „csupa jót tett” (Mk 7,37); sötétség annak az
egyetlen embernek az elvesztése miatt, aki megértette őt: nemcsak elmondta
neki, mi van a szívében, hanem főleg megszabadította őt attól, ami minden
másnál jobban nyomasztotta (Márk írja, hogy hét ördögtől szabadította meg –
16,9). Mária szomorú szívvel megy a sírhoz. Talán emlékszik a szenvedés előtti
napokra, amikor drága kenettel megmosta a lábát, és arra a néhány rövid,
élményekkel teli esztendőre, amelyeket ennek a prófétának a társaságában
töltött. Jézussal a barátság mindig magával ragadó; mondhatnánk, hogy ezt az
embert nem lehet pusztán csak távolról követni, ahogy Péter tette az elmúlt
napokban. Eljön a pillanat, amikor színt kell vallani, amikor dönteni kell a
végleges kapcsolat mellett. Jézus barátsága az a fajta barátság, amely őt arra
készteti, hogy másokat magánál is fontosabbnak tartson: „Senki sem szeret
jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) Mária Magdolna ezt
saját szemével látja azon a reggelen, amikor még sötét van. Barátja azért halt
meg, mert szerette őt és valamennyi tanítványt, Júdást is beleértve.
Amint megérkezik a
sírhoz, látja, hogy a bejáratot elzáró követ, amely súlyos, mint minden halál
és minden elválás, valaki elhengerítette. Azonnal Péterhez és Jánoshoz rohan:
„Elvitték az Urat a sírból”! Majd szomorúan hozzáteszi: „nem tudni, hova
tették”. Mária szomorúsága az Úr elvesztése miatt, pedig csak holttestéről van
szó, arcul csapja ridegségünket, amellyel még az élő Jézusról is képesek
vagyunk megfeledkezni. Ma ez az asszony példa minden hívő számára. Csak az ő
érzéseivel a szívünkben lehet találkozni a feltámadott Úrral.
Ő és kétségbeesése
mozgatja Pétert és a másik tanítványt, akit Jézus szeretett. Ők azonnal együtt
futnak az üres sírhoz, miután együtt kezdték követni az Urat, bár csak
távolról, szenvedése idején (Jn 18,15–16). Most mindketten szaladnak, hogy
közel legyenek hozzá. Ez a futás jól kifejezi minden tanítvány, minden közösség
szorongását, akik az Urat keresik. Talán nekünk is újra futnunk kell. Lépteink
túl lassúvá váltak, talán elnehezítette őket az önszeretet, az attól való
félelem, hogy megcsúszunk, és elveszítünk valamit, ami a miénk, a félelem, hogy
fel kell adnunk a megmerevedett szokásainkat. Újra meg kell próbálnunk futni,
el kell hagynunk az utolsó vacsora zárt ajtók mögötti termét, és az Úr felé
kell indulnunk. A húsvét sietséget is jelent. Elsőként a szeretett tanítvány
érkezik a sírhoz: a szeretet gyorsabban fut. De Péter lassú léptei is elvezetik
őt a sír küszöbéig, és mindketten belépnek. Péter elsőként, és tökéletes rendet
lát: a gyolcsok a helyükön vannak, mintha Jézus teste kilépett volna belőlük,
és a kendő, amely a fejét takarta, egy sarokban összehajtva. Nem történt csalás
vagy sírrablás: Jézus mintha magától szabadult volna ki. Nem kellett őt másnak
kioldoznia halotti lepleiből úgy, mint Lázárt. Erre a másik tanítvány is
bemegy, és ugyanazt a jelenetet látja: „látta, és hitt”, jegyzi meg az
evangélium. A feltámadás jeleivel találkoztak, és hagyták, hogy megérintse a
szívüket.
Az evangélium
feltámadás, újjászületés egy új életre. Ezt a háztetőkről kell kiáltani,
szívről szívre továbbadni, hogy megnyíljanak az Úr előtt. Ezért ez a húsvét nem
múlhat el hiába; nem lehet puszta szertartás, amelyet többé-kevésbé fáradtan
ismételnek minden évben; meg kell változtatnia minden tanítvány, minden
keresztény közösség szívét és életét. Az apostol így ír: „Hiszen meghaltatok,
és életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben.” (Kol 3,3) Életünk mintha be
lenne vonva a feltámadott Jézusba, és részesülne a halál és a gonosz feletti
győzelmében. A feltámadott Krisztussal együtt az egész világ belép a szívünkbe,
várakozásaival és fájdalmával, ahogyan ő is megmutatja tanítványainak a testén
még mindig látható sebeket, hogy együtt munkálkodhassunk vele egy új ég és egy
új föld születésében, ahol nincs sem gyász, sem könny, sem halál, sem
szomorúság, mert Isten lesz minden mindenben.
