Joel 2,12–18; Zsolt 51 (50); 2Kor 5,20–6,2; Mt 6,1–6.16–18
Ezen a napon kezdődik a nagyböjt, és a liturgia fölidézi Isten hívását: „térjetek vissza hozzám teljes szívetekből, böjtölve, sírva és gyászolva” (Joel 2,12). A nagyböjt alkalmas idő arra, hogy visszatérjünk Istenhez, újra megértsük, mi az értelme az életünknek. A liturgia a hamu ősi jelével siet segítségünkre, melyet a pap a homlokunkra hint, miközben ezt mondja: „Emlékezzél, hogy porból vagy, és porrá leszel.” Ez az igazság az életünkről: valóban por vagyunk, gyengék és sebezhetők. Ezt láttuk a koronavírus-járvány idején, amikor kiderült, hogy mindannyian gyöngék, törékenyek vagyunk, a veszély senkit nem kerül el. Mindannyian gyöngék vagyunk, és a fejünkre hintett hamu a gyöngeségünkre emlékeztet, hogy elmondja nekünk, Isten szereti ezt a gyöngeséget, ami vagyunk, és kiválasztotta, hogy ezen keresztül valósuljon meg a terve, a szeretet terve az egész világról.
Mi, keresztények arra kaptunk meghívást, hogy a béke őrszemei legyünk azokon a helyeken, ahol élünk és dolgozunk. Azt kéri tőlünk az Úr, őrködjünk, hogy a lelkiismeret ne engedjen az egoizmus, a hazugság, az erőszak és a konfliktusok kísértésének. A böjt és az imádság figyelmes és éber őrszemekké tesz minket, hogy ne uralkodjon el a beletörődés álmossága, mely elkerülhetetlennek tartja a konfliktusokat; ne győzzön a rosszba való belenyugvás tompultsága, mely folyamatosan ránehezedik a világra; szenvedjen gyökeres vereséget a lusta realizmus, ami miatt magunkba és saját érdekeinkbe zárkózunk. Ennek a napnak az evangéliumi olvasmányában Jézus arra buzdítja tanítványait, hogy böjtöljenek és imádkozzanak, hogy vetkőzzenek le magunkról minden gőgöt és fennhéjázást, és legyenek készen Isten ajándékainak elfogadására. A saját erőnk nem elég ahhoz, hogy távol tartsuk a gonoszt, kérnünk kell az Úr segítségét. Ő tesz minket nemcsak jókká – ahogy Bonhoeffer gyakran elismételte –, hanem erősekké is, hogy a szeretet győzzön a gyűlöleten, a béke a háborún.
Hamvazási liturgia
