Emlékezzünk a Sant’Egidio közösség kezdeteire: 1968. február 7-én egy római gimnázium néhány diákja összegyűlt, hogy attól kezdve együtt hallgassa az evangéliumot és szeresse a szegényeket; mondjunk köszönetet az Úrnak a közösség ajándékáért.
Jób 7,1–4.6–7; Zsolt 147 (146); 1Kor 9,16–19.22–23; Mk 1,29–39
Márk elbeszéli nekünk Jézus nyilvános működésének első napját Kafarnaumban: „Jakabbal és Jánossal együtt egyenesen Simon és András házába ment.” Ez a jól ismert evangéliumi részlet ragyogja be a Sant’Egidio közösség születésnapját. Azét a közösségét, mely annak idején Andrea Ricciardival tette meg első lépéseit Rómában. A kafarnaumi nap, amit az evangélium elénk tár, emblematikus, és bizonyos értelemben minden tanítvány és minden keresztény közösség életét beragyogja. Márk szinte óráról órára leírja ennek a napnak a történéseit. Ezekből azonnal kitűnik, hogy Jézus nem önmagáért jött, hanem azért, hogy üdvözítse az embereket. Ahogy telik az idő, úgy nő a ház körül összezsúfolódó betegek és szegények száma: „Napnyugta után, amikor beesteledett, odahordták hozzá a betegeket és az ördögtől megszállottakat. Az egész város az ajtó elé gyülekezett.” Kafarnaumra leszállt az este, és a házak sötétbe burkolództak. Jézus maradt az egyetlen fényforrás, amely sosem halványul el; az egyetlen reménysugár, amely köré érdemes odagyűlni. A szegények és a betegek megértették ezt, és összegyűltek Simon és András háza előtt. Kafarnaum házai közül ezt az egyet a könyörületesség és az irgalom helyévé, az evangélium szentélyévé tette Jézus jelenléte. Minden közösség arra kapott meghívást, hogy az evangélium szentélye, a könyörületesség háza legyen, ahol mindenkit ingyenesen befogadnak és szeretnek. Jézus áthalad a tanítványai között, és fogadja, gyógyítja, megszabadítja az embereket. Az ő fénye sosem alszik ki, mindig reményt ad egy olyan világban, ahol nehéz a békés jövőben reménykedni. Ám Jézus napja ezzel még nem ért véget: „Hajnaltájban, amikor még sötét volt” – írja az evangélista – Jézus egymagában elvonul egy félreeső helyre, hogy imádkozzék. Ez volt az éjszakai imádsága. Ebből merített erőt. A közösségek is az imádságból, Isten szavának közös meghallgatásából meríthetnek erőt és reményt, hiszen így tett Jézus is. Nem elegendő a munka, nem elegendő önmagunkra és a feladatainkra koncentrálni. Erre tanít bennünket az evangéliumi szakasz utolsó néhány sora. A tanítványok, akik szembesülnek azzal, hogy mennyien várnak Jézusra, utánamennek, és azt mondják neki: „Mindenki téged keres.” Jézus azonban így felel nekik: „Menjünk máshová.” Miután fölemelte tekintetét a mennyei Atyához, tanítványait arra buzdítja, hogy emeljék tekintetüket arra a sok másik településre, amelyik arra vár, hogy ott is hirdessék az evangéliumot. „Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, hiszen azért jöttem ki.” Ez a mondat arra hív, hogy ne maradjunk meg a felállított kerítéseken belül, ne ragaszkodjunk a belakott helyekhez, ne próbáljuk az evangélium tágas horizontját a magunk szűk horizontjához igazítani. Jézus arra buzdít, hogy érezzük át a küldetés sürgősségét, merjünk nagyban gondolkodni, és hirdessük az evangéliumot a föld végső határáig.
Imádság az Úr napján
