Damiáni Szent Péter (†1072) emléknapja: szerzetesi hivatásához hűen szerette az Egyház egészét, életét az Egyház reformjára áldozta. Emlékezzünk meg a világ minden táján élő szerzetesekről.
Ter 9,8–15; Zsolt 25 (24); 1Pt 3,18–22; Mk 1,12–15
Hamvazószerdán kezdődött a nagyböjti idő. Miután hamut szórtak a homlokunkra, és ezt hallottuk: „Emlékezzél, hogy porból vagy és porrá leszel”, elkezdtük közös zarándoklatunkat a húsvét felé. Ebben az időben mindenki személyesen vesz részt, de annak tudatában, hogy olyan nép része vagyunk, mely együtt jár az úton. A bibliai történet, ami közvetlenül azután következik, hogy az olajágat a csőrében tartó galamb jelzi a vízözön végét, elbeszéli: megjelenik egy szivárvány, és hidat képez föld és ég között. Maga Isten magyarázza meg: „Ez legyen jele a szövetségnek, amely fennáll köztem és köztetek, meg a veletek levő minden élőlény között.” Az örök szövetség jele. Isten a saját maga számára helyezi el: „ha… a szivárvány megjelenik a felhőkön, akkor megemlékezem szövetségemről”, és a föld minden népe számára is, hogy amikor látják, emlékezzenek a vele kötött szövetségre. A nagyböjtnek ez a negyven napja is arra a szövetségre emlékeztet minket, amit Isten kötött a népével és a föld minden népével. Az Újszövetség huszonkét alkalommal emlékeztet erre a negyven napra mint a hívő ember egész életének szimbólumára. Márk evangéliumának vasárnapi, nagyon rövid szakasza megvilágítja ennek értelmét. Az evangélista azzal a megjegyzéssel kezdi: „a Lélek nyomban arra ösztönözte, hogy menjen ki a pusztába” – nem annyira abban az értelemben, hogy vonuljon vissza egy pusztaságba, hogy egyedül legyen, és bűnbánatot tartson, inkább azért, hogy engedje magát vezetni a Lélek által, és belépjen abba a világba, amit a sátán az élet és a szeretet sivatagává silányított.
Márk evangélista – a két másik szinoptikustól eltérően – nem meséli el a kísértéseket, inkább azt hangsúlyozza, hogy Jézus a sivatagban már legyőzte a gonoszt, már vereséget mért a sötétség urára. Ezért úgy írja le a negyven napot, hogy vadállatokkal él együtt, és közben angyalok szolgálnak neki. Majd rögtön azt hirdeti, hogy beteljesedett az idő és közel van már az Isten országa. Buzdítja az embereket: „Higgyetek az evangéliumban!” Hinni az evangéliumban azt jelenti, rábízni magunkat az Atya szeretetére: ő átöleli gyermekét, elárasztja bűnbocsánatával, anélkül hogy az megérdemelné, anélkül hogy engesztelést várna, csupán azért, mert a gyermek visszatért hozzá. Hinni az evangéliumban azt jelenti, hinni, hogy az a szó a béke útja és hogy a világ megváltozhat. Hinni az evangéliumban azt jelenti, hinni az ima erejében. Ebben a nagyböjti időben nyissuk ki gyakran az evangéliumot, hallgattassuk el saját érveinket, hogy meghalljuk Isten szavát. Hívjuk segítségül az Urat a betegekkel, a szenvedőkkel, azokkal együtt, akiket sújt a gonosz. Így újra fölfedezzük a szeretet szövetségét, amit az Úr kötött velünk. Az Úr az embereknek ajándékozta a földet, de figyelmeztette őket, hogy tartsák tiszteletben az ember életét, vérét, hogy senki ne legyen közönyös a másik élete iránt. Isten parancsa szemben áll az erőszakkal. Aki megtér, a béke útjára lép, helyreállítja ezt a szövetséget. Az emberi szív mélyén ott rejlik a béke iránti vágy. A nagyböjt alkalmas idő arra, hogy észrevegyük szívünkben és felebarátunk szívében a béke szivárványát, hogy véget érjen az erőszak áradása. És arra is, hogy a sok ember, aki ma is fürkészi az eget segítségért és védelemért, békéért és reményért könyörögve, végre föltűnni lássa ezt a szivárványt, mely a mi szívünkből ered, hogy megálljon azok fölött, akik befogadják a békét.
Imádság az Úr napján
