Mt
23, 27–32 – A fehérre meszelt sírok
A
hatodik és hetedik „jaj nektek”-kel lezárul a szemrehányások sora, amiket Jézus
a farizeusoknak és az írástudóknak címez. Fehérre meszelt sírokhoz hasonlítja
őket, melyek „belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle
undoksággal”. Változik a kép – de továbbra is realisztikus marad, tekintve,
hogy keleten ma is fehérre meszelik a sírokat –, és Jézus tovább ostorozza a
képmutatást, mely hozzájárul a belső romláshoz, amit Máté „undokságnak” nevez.
A farizeusi szellem ugyanis odavezet, hogy precízen betartanak minden
külsődleges gyakorlatot, rítust, hagyományt, de a szívükből hiányzik a könyörület
és az együttérzés. A képmutató nagyon távol van az Istentől. Éles a
kontraszt, ahogy túlzott aprólékossággal betartják a törvényeket, viszont
elhanyagolják az erkölcsi és testvéri kötelességeket, melyek pedig a hívő ember
életének fontos részét kell hogy képezzék. Ez a figyelmeztetés mindenkinek
szól, nem csak a farizeusoknak. A hetedik intelem a próféták és igazak
tiszteletével kapcsolatos, amit a farizeusok és írástudók úgy juttatnak
kifejezésre, hogy hatalmas sírboltokat és síremlékeket emelnek nekik. Igazság
szerint a prófétákat egykor éppen azok ölték meg, akik a farizeusokhoz
hasonlóan viselkedtek. Ilyen értelemben ők méltó fiai atyáiknak:
viselkedésükkel megölik a prófétát. Nem azért kell tehát elítélni őket, mert
gondozzák ezeket a sírokat, hanem mert ugyanúgy tesznek, mint azok, akik
megölték a prófétákat. Az evangélista figyelmezteti a keresztényeket, ha
hagyják, hogy eluralkodjék bennük a farizeusi szellem, mely a külsőségekre, a
látszatra, a szervezkedésre, tehát a felszínes dolgokra irányul, és
megfeledkezik a hit lényegéről, azzal kizárják a próféciát az Egyházból és
megakadályozzák, hogy a szeretet evangéliuma eljusson az emberek szívéhez.
Jézust pedig ismét halálra adják a városon, Jeruzsálemen kívül.
Imádság
a szentekkel
