Boldogságos Szűz
Mária Királynő emléknapja.
Józs
24,1–2.15–18; Zsolt 34 (33); Ef 5,21–32; Jn 6,60–69
„Kemény
beszéd ez. Ki hallgatja?” Jézus szavai választás elé állították a hallgatókat:
melyik oldalon állnak, Jézussal vannak, vagy sem. A kafarnaumi
zsinagógában új módon, de ugyanolyan radikálisan ismétlődött meg, ami Izrael
népével történt, mikor az Ígéret földjének szívébe, Szichembe értek, ahol a
pátriárkák emlékéhez kötődő nemzeti szentély állt. Józsue összegyűjtött minden
törzset, és felszólította őket: „ma válasszatok, kinek akartok szolgálni”, a
pogány bálványoknak vagy az egyiptomi szolgaságból kiszabadító Istennek.
Sorsdöntő választás volt ez Izrael részéről, miközben az Istentől nekik adott
földet készültek elfoglalni. És azon a napon Izrael népe jól választott.
Nem
mondható el ugyanez Jézus valamennyi tanítványáról a kafarnaumi zsinagógában.
„Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és nem jártak többé vele”
– jegyzi meg keserűen az evangélista. Jézus, látván, hogy csökken a
hallgatósága, a tizenkettő felé fordult (az első alkalom, hogy ezt a kifejezést
használja a negyedik evangélium), és megkérdezte tőlük: „Ti is el akartok menni?”
Erre a kérdésre, mely a szeretetről szól, mindenképpen válaszolnunk kell.
Jézus, bár szenved, nem fél attól, hogy egyedül marad. Hisz az Atya szavában,
Isten ígéretében, mely mit sem vesztett erejéből. Lehet, hogy kevesebben
maradnak mellette, de Isten hűségében mindig megbízhat. Jézus nem a sikert
keresi, hanem az emberek szívében rejlő szeretetet, mely, ha kevés is, képes
megváltoztatni az életet. „Ti is el akartok menni?” – kérdi Jézus, miközben
kinyújtja felénk a kezét, egy szegény, egy beteg, egy idős, egy menekült, egy
olyan ember képében, akinek könnyedén hátat fordítunk. „Ti is el akartok menni?”
Ez az a kérdés, amit mindig föl kell tennünk magunknak, valahányszor
meghallgatjuk az evangéliumot. Péter magához ragadja a szót, és valamennyiük
nevében mondja: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” Valahányszor
szentáldozáshoz járulunk, Jézushoz megyünk. Ahhoz a kenyérhez, ami az ő teste,
és ahhoz a borhoz, ami az ő, értünk és mindenkiért kiontott vére. Hogy megemlékezünk
erről minden vasárnap, valahányszor az oltár elé lépünk, azt jelenti, hogy az ő
szeretetéből élünk, mely arra indít minket, hogy ne csak saját magunkért
éljünk. Ezért maradunk ma is mellette, és követjük őt. Talán – a tanítványokhoz
hasonlóan – mi sem értettünk meg mindent, de annyit bizonyosan, hogy az ő
szeretete egyedülálló. Péter és a többi tizenegy továbbra is követi;
hallgatják, szeretik őt, amennyire erejükből telik. Ettől még nem tűnnek el
hibáik és szívük keménysége. A mindenkori tanítványok üdvössége nem azon
áll vagy bukik, hogy hibátlanok tudnak-e lenni, hanem kizárólag azon, hogy
követik-e Jézust. Ezért feleljünk mi is ugyanúgy, ahogy Péter: „Uram, kihez
mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.”
Imádság
az Úr napján
