Augusztus 1., évközi 18. vasárnap
Szárovi Szent Szerafim (†1833) orosz szerzetes, sztarec emléknapja: a békét hirdette, tanúságot tett a húsvéti örömről és a Szentlélek működéséről.
Kiv 16,2–4.12–15; Zsolt 78 (77); Ef 4,17.20–24; Jn 6,24–35
„Mester, hogy kerültél ide?” Jézus jól tudta, hogy az emberek érdekből keresik, de nem botránkozott meg rajta; azért jött, hogy elhozza nekik az üdvösséget, nem azért, hogy a kedvüket keresse.
Van az életnek egy magasabb rendje, a létezésnek egy olyan dimenziója, ami túlmutat az ahhoz kötődő aggodalmainkon, hogy mit együnk, mibe öltözzünk, hogyan építsünk karriert, hogyan éljünk nyugalomban. Mindezek természetesen az élet részét képezik, de nem érintik a lényeget. Ám van olyan táplálék, mely nem romlandó, mondja Jézus az embereknek, akik a kenyérszaporítás csodája miatt keresik. Ez az, amire szükségünk van, ezért kell fáradoznunk.
A tömeg azonban nem jól érti ezeket a szavakat; úgy gondolják, további előírások megtartását várja el tőlük azért, hogy továbbra is részesülhessenek a csodából: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot vigyünk végbe?” Valójában Jézus egyetlen dolgot kér tőlük: hogy higgyenek benne. Az evangélium egy másik részében kijelenti: „Az tetszik Istennek (…) ha hisztek abban, akit küldött.” Nem előírásról van szó, vagy újabb, utólagos rendelkezésről, hanem arról, hagyjuk, hogy Jézus és evangéliuma személyesen, az érzelmeink szintjén megérintsen minket. Mindez nem spontán vagy magától értetődő dolog. Bizonyos szempontból a hit valóságos munka. Kétségkívül Isten ajándéka, ugyanakkor ránk van bízva, és mint minden munka, eltökéltséget, kitartást, odaadást, fáradságot, döntéseket és teljes ráhagyatkozást kíván.
Az emberek, mintha megsejtettek volna valamit, azt kérik: „Hadd lássuk, milyen csodajelet viszel végbe! Akkor majd hiszünk neked.” Másik kenyérre van szükség. Jézus elmagyarázza hallgatóinak, hogy az az igazi kenyér, amelyik a mennyből száll alá, sőt, „aki alászáll a mennyből, és életet ad a világnak”. Az emberek csak félig értik meg szavait, és így felelnek: „Adj nekünk mindig ebből a kenyérből!” Spontán és első hallásra szép kérés ez; bárcsak mindannyiunk kérése volna! Ám fontos, hogy szívünkből fakadjon, és ne a gyomrunkból. Jézus pedig – mint a döntő pillanatokban mindig – egyértelmű választ ad: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik.” Itt érthetjük meg teljesen, mit jelentett a manna a pusztában, és mit jelent a kenyér, amit az ötezer embernek megsokasított. Van egy kenyér – maga Jézus az –, aki mindenkinek rendelkezésére áll; Istentől jön, de nincsen távol tőlünk, mindannyian ingyen megkaphatjuk. Járuljunk az élet kenyeréhez, és akkor – ahogy Pál apostol mondja – megújul gondolkodásunk, és az új embert öltjük magunkra.
Imádság az Úr napján
