Mt 17,22–27 – A templomadó
Jézus másodszor mondja el tanítványainak, hogy mi vár rá Jeruzsálemben: kiszolgáltatják a nép vezetőinek, megölik, de feltámad. Ennek hallatán a tanítványok ismét elcsüggednek. Nagyon nehezükre esik elfogadni a szenvedő Messiás képét, annak ellenére is, hogy a jövendölés a feltámadás hírét is magába foglalja. Ez a probléma számunkra is ismerős. Hányszor előfordul, hogy csak azt halljuk meg, amit meg akarunk hallani, nem hagyjuk, hogy Isten szava, amit hirdetnek nekünk, megérintsen minket. Miközben Jézus a tanítványokkal épp visszatért Kafarnaumba, néhány adószedő Péterhez lépett, hogy kiderítsék, Jézus szándékozik-e templomadót fizetni, vagy sem. Itt az alkalom, hogy ismét megerősítést nyerjen Isten királyi mivolta és gyermekeinek szabadsága. Éppen mivel Isten atya, nem a szolgák által befizetett adóra van szüksége, hanem gyermekei szeretetére. Jézus számára a legfontosabb dolog Isten országának hirdetése. Éppen ezért az a legnagyobb gondja, hogy összegyűjtse és megőrizze azokat, akiket az Atya rábízott. Ennek érdekében különösképpen odafigyel arra, hogy ne keltsen fölösleges botrányt. Valamennyiünk számára fontos lecke ez, de kiváltképp azoknak, akiknek lelkipásztori felelősségük van. Ennek az emberi bölcsességnek a gyakorlása nagy önfegyelmet kíván, de elvezet oda, hogy felelősséggel viseltessünk mások iránt. El kell kerülnünk, hogy ösztönösen, gondolkodás nélkül cselekedjünk. Jézus a következőt feleli Péternek, aki megkérdezi, mit mondjon erre: „De hogy meg ne botránkoztassuk őket, menj ki a tóra, vess horgot, és az első halat, amely ráakad, húzd ki! Nyisd ki a száját, találsz benne egy sztátért. Vedd ki és add nekik oda értem és érted!” Az Úr megmutatja nekünk, hogy az az igazi bölcsesség, ha kitartó türelemmel munkálkodunk a lelki templom, vagyis a keresztény közösség építésén.
Imádság a szegényekért
