A nagyszülők és az idősek világnapja
2Kir 4,42–44; Zsolt 145 (144); Ef 4,1–6; Jn 6,1–15
1Mindezek után Jézus Galilea, azaz Tibériás
tengerén túlra ment. 2Nagy sokaság követte őt, mert látták a
csodajeleket, amelyeket a betegeken művelt. 3Jézus fölment a
hegyre, és leült ott tanítványaival. 4Közel volt a Húsvét, a
zsidók ünnepe. 5Amikor Jézus fölemelte szemét és látta, hogy
nagy sokaság közeledik hozzá, megkérdezte Fülöptől: »Honnan veszünk kenyeret,
hogy ehessenek?« 6Ezt pedig azért mondta, hogy próbára tegye
őt, mert ő maga tudta, mit akar tenni. 7Fülöp azt felelte neki:
»Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés
jusson.« 8A tanítványok egyike, András, Simon Péter testvére
így szólt: 9»Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két
hala. De mi ez ennyinek?« 10Jézus erre azt mondta:
»Telepítsétek le az embereket!« Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek tehát;
a férfiak szám szerint mintegy ötezren voltak. 11Jézus pedig
fogta a kenyereket, hálát adott, és szétosztotta a letelepülteknek. Ugyanígy a
halakból is adott, amennyit akartak. 12Miután jóllaktak, azt
mondta tanítványainak: »Szedjétek föl a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne
vesszen!« 13Összeszedték tehát, és az öt árpakenyér
darabjaiból, ami megmaradt az étkezők után, tizenkét kosarat töltöttek meg.
14Az emberek pedig, látva a csodajelet, amelyet művelt, azt mondták:
»Bizonyára ez az a próféta, aki eljön a világra!« 15Amikor
Jézus észrevette, hogy arra készülnek, hogy megragadják és királlyá tegyék,
ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.
Jézus „körülnézett, és látta, hogy nagy sereg ember tódul
hozzá”, írja János evangélista. Jellemző az Úrra, hogy nem magára tekint, hanem
a fáradt és kimerült tömegre, mint pásztor nélküli juhokra. Jézus mindannyiunk
számára példa, hogy megtanuljuk legalább egy kicsit felemelni a tekintetünket
magunkról és a problémáinkról, hogy képesek legyünk egy kicsit másokat is
meglátni.
Az a tömeg azért tódult Jézushoz, mert szüksége volt rá.
Amíg nem fedezzük fel újra mi magunk is, hogy szükségünk van rá, addig nehéz
úgy viselkednünk, mint az a tömeg. Azok a férfiak és nők még enni is
elfelejtettek, hogy Jézust hallgassák! És Jézusnak megesett rajtuk a szíve.
Mert ő volt az, nem a tanítványok, aki felismerte, hogy a tömegnek szüksége van
kenyérre. Jézus magához hívja Fülöpöt, és megkérdezi tőle: „Honnan veszünk
kenyeret, hogy legyen mit enniük?”
Jézus nem szokott senkit visszaküldeni, még azokat sem, akik
nem kérnek, pedig rászorulnak. Ő olvas a szívünkben, és előre megadja nekünk,
amire szükségünk van. Végül is így van ez (vagy így kellene lennie) minden jó
apa és anya esetében. Isten pedig mindig jó, a szófogadatlan és a jó
gyermekekkel egyaránt. Nem áll ellen gyermekei szükségének. Ez történik ebben
az evangéliumi jelenetben. Anélkül, hogy a tanítványok megértenék, sőt minden észszerűség
ellenére megparancsolja nekik, hogy ültessék le az embereket a fűre. „Az Úr az
én pásztorom, nem szenvedek hiányt, zöldellő réteken legeltet” – énekli a 23.
zsoltár. Amikor mindenki leült, kezébe veszi a kenyeret, és miután hálát adott
Istennek, szétosztja közöttük. A szinoptikus evangéliumokkal ellentétben, ahol
ez a tanítványok dolga, itt maga Jézus osztja szét a kenyeret. Ő a jó pásztor,
aki vezeti, gondozza és táplálja a nyáját. Személyesen és bőségesen táplálja: „…tizenkét
kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik
ettek.”
Öt árpakenyér elég volt ötezer ember jóllakatására. Ehhez
elég volt az Úr kezébe adni őket; ezek a kezek nem tartanak meg maguknak
semmit, megszokták, hogy nagylelkűen széttáruljanak. A csoda egy fiú szívéből
indult, aki öt árpakenyerét a rendelkezésére bocsátotta. A csoda folytatódhat,
ha ahhoz a fiúhoz hasonlóan mi is az Úr kezébe adjuk azt a keveset, amink van,
de azt szívesen és nagylelkűen tesszük. A tömeg olyan csodálattal tekintett Jézusra,
hogy királlyá akarták kikiáltani. Ő azonban elmenekült előlük, és visszavonult
a hegyre. Jézus nem akarta kisebbíteni a kenyér fontosságát, azt akarta
hangsúlyozni, hogy az igazi kenyérrel kell táplálkozni: ez pedig a vele való
barátság.
Imádság az Úr napján
