Mt 11,25–27. Isten a kicsinyeknek nyilatkoztatja ki magát
25Abban az időben így
szólt Jézus: »Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted
ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek.
26Igen, Atyám, így tetszett ez neked!
27Mindent
nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s
az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja
nyilatkoztatni.
Jézus áldja az Atyát, köszönetet mond azért, hogy országának evangéliumát megismertette a „kicsinyekkel”. „Kicsiny” az, aki fölismeri önnön korlátait és törékenységét, akinek szüksége van Istenre, és keresi őt, hogy egész létezését őrá bízza. A tanítvány tudatában van annak, hogy mindent Istentől kapott, és Jézustól, aki üzenetét kinyilatkoztatta. Aligha gondoljuk, hogy éppen mi volnánk azok a bölcsek és okosak, akikről Jézus beszél – a gyakorlatban mégis ilyennek bizonyulunk: szokásainkat és ítéleteinket bölcsnek véljük, pedig nem engednek rácsodálkozni már semmire; annyira okosak vagyunk, hogy már nem hallgatunk senkire, és azt hisszük, hogy mások nélkül is boldogulunk. A hit a kicsinyek ráhagyatkozásában rejlik, akik ugyan nem értettek meg mindent, ám Isten szeretete miatt erősnek érzik magukat, és engedelmeskednek Jézus szavának. A kicsinyek semmiképpen sem azok, akik nem értenek semmit, vagy akik „mindent elhisznek”. Valójában csak a bizalom teszi lehetővé, hogy meglássuk azt, ami egyébként láthatatlan marad. A bölcseknek és okosaknak van szemük, és mégsem látnak, van fülük, és mégsem hallanak. Az evangéliumi szakasz utolsó szavai távlatot nyitnak minden kor hívei számára, így számunkra is. Mindannyian lehetünk kicsinyek: ez az alázat útja, ami igazán naggyá tesz minket. Az Úr azért választott ki minket, hogy szegénységünk ellenére mi is részesei lehessünk Isten világról szőtt nagy álmának, amelyben maga köré gyűjt minden népet, hogy békességben éljenek egymás között az Úr dicséretében.
Imádság a szentekkel