Július 20., szombat

 

Illés prófétára emlékezünk, aki elragadtatott az égbe, és Elizeusra hagyta köntösét.

 

Mt 12,14–21. Jézus Isten szolgája

¹⁴A farizeusok pedig kimentek és tanácskozni kezdtek ellene, hogy hogyan veszítsék el őt.
¹⁵Jézus tudta ezt, ezért eltávozott onnan. Nagy tömeg követte őt, és ő mindegyiküket meggyógyította, ¹⁶de szigorúan meghagyta nekik, hogy ne fedjék fel kilétét, ¹⁷hogy beteljesedjék az ige, amit Izajás próféta mondott:

¹⁸»Íme, a szolgám, akit választottam,
a kedvencem, akiben lelkem tetszését találta.
Ráadom a Lelkemet,
és ő ítéletet hirdet a nemzeteknek.

¹⁹Nem vitázik és nem kiált,
senki sem hallja a tereken a hangját.

²⁰A megroppant nádszálat nem töri össze,
a pislákoló mécsbelet nem oltja el,
míg győzelemre nem viszi az ítéletet.

²¹Az ő nevében bíznak a nemzetek.«.

Miután Jézus meggyógyított egy béna kezű embert szombaton, a farizeusok tervet készítenek a megölésére. Ez a gonosz határtalan irigysége a jóval szemben. Jézus felismeri ezt, és visszavonul egy félreeső helyre. Nem azért, hogy ott nyugodtan legyen egymagában, sőt, meggyógyít minden beteget, akit hozzá visznek. Ő azonban nem akar megjelenni. Nem azért jött az emberek közé, hogy dicsérjék és csodálják. Izajás prófétától idéz hosszan: úgy mutatkozik meg az emberek előtt mint szolga, jóságos, alázatos és szelíd szolga, nem úgy mint erős és hatalmas ember, aki a világ nagyjaihoz hasonló (Iz 42,1–4). Jézus és így a keresztények valódi identitása olyan, amely elől az emberek menekülnek, amelyet helytelennek, sikertelennek tartanak. A legnagyobb mégis szolgává teszi magát, mert az emberi életnek csak így lesz értelme és jövője. Csak akkor találjuk meg önmagunkat, ha megtanulunk adni, ha megtanulunk másokra is gondolni, ha nem félünk szeretni. Ez az alázat útja. Ez nem önmagunk eldobása. Éppen ellenkezőleg. A szolgálat hasznossá és jobbá tesz minket, erősebbé tesz gyengeségünk közepette, segít fölfedezni a szépet, amely mindig ott rejtőzik felebarátainkban

Előesti imádság