Bölcs 2,12.17–20; Zsolt 54 (53); Jak 3,16–4,3; Mk 9,30–37
„Az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de azután feltámad.” Jézus másodszor osztja meg bizalmasan tanítványaival azt, hogyan végződik majd az útja Jeruzsálemben. A tanítványok közül azonban ismét senki sem érti meg szívét és gondolatait.
Valóban, amikor hazaérnek, Jézus megkérdezi tőlük, hogy miről beszélgettek az úton. Ám ők „hallgattak”, jegyzi meg az evangélista. A csend a szégyenkezés jele amiatt, amiről beszélgettek. A szégyenkezés jó. Ez az első lépés a megtérés felé, hiszen abból a felismerésből fakad, hogy távol vagyunk Jézustól és az evangéliumtól. E szó nélkül önmagunk és szánalmas biztonságérzetünk foglyai maradunk.
Az evangélista így ír: „Leült, odahívta a tizenkettőt”, és ismét elmagyarázta nekik az evangéliumot. Minden közösségnek össze kell gyűlnie az evangélium körül, és hallgatnia az Úr tanítását: hagyni, hogy jobbá tegyen minket, hagyni, hogy megtöltsék szívünket és értelmünket Jézus érzései és gondolatai. „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája” (Mk 9,35) – mondja Jézus, feje tetejére állítva a világ logikáját. Az az első, aki szolgál, nem pedig az, aki parancsol. És hogy ezt még jobban megértsék, megölel egy gyermeket, és odaállítja a tanítványok alkotta kör közepébe: nem csupán fizikai értelemben lesz középpont, hanem a figyelemé, a gondoskodásé, a szívé is. Ennek a gyermeknek – vagyis a kicsinyeknek, a gyengéknek, a szegényeknek – kell a keresztény közösségek gondoskodásának középpontjában állnia, mert „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be”, mondja Jézus. A kicsinyekben, a védtelenekben, a gyengékben, a szegényekben, a betegekben, azokban, akiket elutasít és kivet magából a társadalom, jelen van Jézus, sőt, maga a mennyei Atya.
Imádság az Úr napján
