Szent István magyar király (†1038) főünnepe: keresztény hitre tért, előmozdította az ország evangelizációját.
Bír 9,6–15. A személyes nagyravágyás és a bálványimádás meggyengítik az istenkapcsolatot
6Erre összegyűlt Szichem minden embere és Milló városának valamennyi családja, és elmentek, s királlyá tették Abimeleket az alatt a tölgyfa alatt, amely Szichemnél állott.
Izrael történetének ez a szakasza nagyon zavaros volt. A személyes nagyravágyás és a bálványimádás hatalmába kerítette Izrael népét, és megfosztotta erejétől. Abimelek, Jerubbaál fia, aki anélkül szerezte meg a királyi címet, hogy erre Isten elhívta volna, jól példázza, hová süllyedtek. Abimelek megöli saját testvéreit. Nem azért, mert azok elárulták Istent, hanem azért, hogy megszilárdítsa a hatalmát. Jotam, Gedeon legkisebb fia éli túl egyedül a mészárlást, és szót emel Abimelek ellen. Szavai a prófétai hangot képviselik, amely elítéli Abimeleket s mindazokat, akik megválasztották, és hírül adja, hogy a büntetés hamarosan lesújt rájuk. Jotam példabeszéde, melyet a mai szövegrészben olvashatunk, három fáról, az olajfáról, a fügéről és a szőlőről szól, a vidék legelterjedtebb növényeiről. A példázat tanulsága az, hogy nagy bajt jelentene, ha ezek az egyébként a maguk helyén nagyon hasznos növények uralkodóvá válnának. Nem volna nekik való feladat. Még ha a fák között „ide-oda” mozognának is, hamar fény derülne nagyravágyásukra és ostobaságukra. Amikor pedig az értelem teljes hiányának jelképeként a galagonya kapja meg a királyi méltóságot, világossá válik, mennyire veszélyes lehet mindez. A galagonya egyébként sem jó semmire, a meghívás, hogy „menjenek árnyékában megpihenni”, keserű gúny csupán. A tűz pedig, amely a száraz növényt könnyen lángra lobbantja, gyorsan tovaterjed, és még a Közel-Kelet legfenségesebb fájára, a libanoni cédrusra is veszélyt jelent. Az erőszak mindig erőszakot szül. Aki pedig él vele, maga is az áldozatává válik.
Imádság a szentekkel
