A Santa Maria in Trastevere-bazilikában a betegekért imádkoznak.
Szám 11,4b–15. Isten népe hitetlenségében zúgolódik
„Ki ad nekünk húst enni?5Emlékszünk
a halra, amelyet ingyen ettünk Egyiptomban, eszünkbe jut az uborka, a
dinnye, a póréhagyma, a vöröshagyma s a fokhagyma.6Most száraz a torkunk: nem lát szemünk semmi mást, csak mannát.”7A manna olyan volt, mint a koriander magva, olyan színű, mint a bdellium;8a
nép körüljárt, felszedte, megőrölte a kézimalmon vagy megtörte a
mozsárban, aztán megfőzte a fazékban, s kalácsot készített belőle, olyan
ízűt, mint az olajos lepény.9Amikor éjjel leszállt a táborra a harmat, leszállt vele a manna is.10Hallotta
tehát Mózes, hogy siránkozik a nép családról családra, mindenki a sátra
ajtajában. Erre igen felgerjedt az Úr haragja, de Mózesnek is
tűrhetetlennek tűnt ez a dolog.11Azt
mondta azért az Úrnak: „Miért nyomorítottad meg szolgádat? Miért nem
lelek kegyelmet előtted, s miért raktad énrám az egész nép terhét?12Hát
én fogantam-e ezt az egész sokaságot, vagy én szültem-e őt, hogy azt
mondod nekem: »Hordozd őket kebleden, amint a dajka szokta hordozni a
csecsemőt, s vidd el őket arra a földre, amely felől megesküdtél
atyáiknak?«13Honnan vegyek húst, hogy adjak ekkora sokaságnak? Sírnak nekem és mondják: »Adj nekünk húst enni!«14Én egyedül nem győzöm ezt az egész népet, mert nehéz az nekem.15Ha
azonban te másként ítélsz, akkor kérlek, ölj meg engem, s találjak
kegyelmet szemed előtt, hogy ne szenvedjek ennyi nyomorúságot.”
Ez a szakasz Izrael népének panaszával indul: nincs elég ennivalójuk, pedig abban még egyiptomi szolgaságuk idején sem szenvedtek hiányt. Azokban a szörnyű években olyan változatos és bőséges élelemben volt részük, hogy a szöveg még fel is sorolja: „Visszagondolunk a halfélékre, amiket Egyiptomban enni kaptunk, az uborkára és a dinnyére, a póréhagymára, a hagymára és a fokhagymára.” Most viszont csak mannájuk van. Ám a napi manna jelentősége éppen abban rejlik, hogy megtanítsa az izraelitákat arra, hogy Istenbe vessék teljes bizalmukat, aki eddig is napról napra megadta nekik azt, amire szükségük volt. Jézus mondja majd: „Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van.” (Mt 6,31–32) Az izraeliták nem elégszenek meg azzal, amit Isten ad nekik, s ez panaszkodásra indítja őket. A gonosz mindig azt duruzsolja a fülünkbe, hogy még nincs meg mindenünk, amire szükségünk lenne, és hogy magunkra maradtunk, s közben elrejti előlünk Isten irgalmas jelenlétének látható jeleit. Így erőt vesz rajtunk a telhetetlenség, a bírvágy kísértése, a fogyasztás, a méricskélés, a mohóság és az elismerés iránti vágy. Nosztalgiával gondolunk a múltra, képzelt veszteségeink tárházára, s közben elfelejtjük, hogy valójában rabszolgák voltunk, és keserű volt szánkban a falat. Amikor visszatekintünk, képtelenek vagyunk felismerni a kapott ajándékokat. Mózes mindazonáltal meghallgatja a nép panaszát, és magáévá teszi azt. Érzi alkalmatlanságát, és Isten elé tárja: „Egyedül nem bírom ezt a népet, nagyon nehéz nekem.” Az Úr tanítványai gyakran érzik az út fáradalmait, a biztonság és a teljes élet iránti vágyat. Isten nem botránkozik meg ezen, mindent meghallgat, és nem utasítja el egyetlen kérésünket sem.
Imádság a betegekért
