Urunk színeváltozásának ünnepe
Megemlékezünk az 1945-ben történt hirosimai atomtámadás áldozatairól.
Dán 7,9–10.13–14; Zsolt 97 (96); 2Pt 1,16–19; Lk 9,28b–36
A színeváltozás hegye, amelyet a hagyomány a Tábor hegyével azonosít, minden belső lelki út jelképe lehet. Jézus ma minket is elvezet a hegyre, ahogyan a három legkedvesebb tanítványával tette; hogy vele legyenek az Atyával való egységének legbensőségesebb pillanatában. Vannak olyan bibliakutatók, akik szerint ez egy olyan spirituális élmény elbeszélése, amely mindenekelőtt Jézust ragadta magával: égi látomást élt át, amely színében elváltoztatta őt. Ez a feltevés bepillantást enged Jézus lelki életének mélységeibe. Néha megfeledkezünk arról, hogy ő is saját spirituális utat járt végig. Neki is fel kellett mennie a hegyre, ahogy előtte Ábrahámnak, majd Mózesnek és Illésnek is, és minden hívőnek. Ez azt jelenti, hogy Jézus is szükségét érezte, hogy „felmenjen” az Atyához, hogy találkozzon vele, miután „leszállt”, hogy közöttünk lakjon. Kétségtelen, hogy az Atyával való közösség volt az ő léte, egész élete, mindennapi kenyere, küldetésének lényege, lelke mindannak, amit csak tett. De talán Jézusnak is szüksége volt ilyen különleges pillanatokra, amikor az Atyával való bensőséges kapcsolatát a maga teljességében élhette meg. A tanítványoknak minden bizonnyal szükségük volt erre. A Tábor hegyi jelenet e különleges, bensőséges együttlétek egyike volt, amelynek jelentőségét az evangélium Izrael népének egész történetére kiterjeszti Mózes és Illés jelenléte által, akik „beszélgettek vele”. Jézus azonban nem egyedül élte át ezt az élményt: részesíteni akarta benne három legközelebbi barátját is. Jézus személyes életének egyik legfontosabb pillanata volt ez, és a három tanítvány számára is azzá lett, ahogyan mindenki számára azzá válik, aki mellé szegődik ezen a hegyre vezető úton. Az Úrral való közös életünkben, az imádságban, a Szentírás hallgatásában ő mindig arra hív minket, hogy átformáljuk életünket és a bennünket körülvevő világot.
Imádság a szentekkel
