Bölcs 9,13–18;
Zsolt 90 (89); Filem 9b–10.12–17; Lk 14,25–33
Nagy népsokaság
követte. Hozzájuk fordult, és így szólt:26„Ha valaki követni akar,
de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt
még saját magát is, nem lehet a tanítványom.27Aki nem veszi fel keresztjét
és nem követ, nem lehet a tanítványom.28Aki tornyot akar építeni,
nem ül-e le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon futja-e pénzéből, hogy
fel is építse?29Nehogy azután, hogy az alapokat lerakta, de
befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, kicsúfolja:30Ez az
ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni.31Vagy melyik
király nem ül le, mielőtt hadba vonulna egy másik király ellen, számot vetni,
vajon a maga tízezernyi katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel
jön ellene?32Mert ha nem, követséget küld hozzá még akkor, amikor
messze van, és békét kér.33Így hát, aki közületek nem mond le
mindenéről, amije csak van, nem lehet a tanítványom.
Az evangélium
bemutatja nekünk, hogyan folytatja Jézus az útját Jeruzsálem felé. Az
evangélista azt sugallja, hogy Jézus mindenki előtt jár, mintha ő vezetné az
úton a többieket: tekintete a célra, Jeruzsálemre szegeződik. De íme, egyszer
csak Jézus „odafordul” az őt követő nagy tömeg felé. Nem önelégültségből fordul
feléjük, hanem együttérzésből, amelyet kezdettől fogva érzett a tömegek iránt,
ahogy Máté írja: „Amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve…” (Mt 9,36) És
nem szűnik meg „odafordulni” feléjük, még ma sem. Valahányszor az evangéliumot
hirdetik, különösen a szent liturgiában, az Úr fordul felénk, hogy megszólítson
bennünket. Ma még nagyobb felelősséget kell éreznünk, hogy meghallgassuk Isten
szavát. A hallott szakaszban Jézus – jól tudván, hogy mi vár rá Jeruzsálemben –
azt mondja az őt követő tömegnek: „Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli
apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát
is, nem lehet a tanítványom.” Szigorú szavak. Az evangéliumban sehol máshol nem
esik szó ilyen komolyan Jézus követéséről. Egyetlen más döntés sem érhet fel
ezzel. Jézus ezt más alkalmakkor is mondta: „Ezért ti elsősorban az
Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!”
(Mt 6,33) Ez nem szigorúság kérdése, hanem a szeretet elsőbbségének kérdése,
amellyel Jézus megmentett minket a Gonosztól. Az ő határtalan szeretete az, ami
megment a gonosztól. És így már érthető, amit a továbbiakban mond: „Aki nem
veszi fel keresztjét, és nem követ, nem lehet a tanítványom.” (Lk 14,27) A
kereszt, amelyről Jézus beszél – és amelyet a tanítványnak a vállára kell
vennie – nem a saját – akár súlyos – gondjaink
keresztje, ami miatt azt mondjuk: „Fel kell venned a keresztet, amit
kaptál.” Ez az ismét győzni akaró ego lelki torzulása. Jézus arról a keresztről
beszél, amely Jeruzsálemben vár rá. „Felvenni a keresztünket” tehát annyit
jelent, hogy elfogadjuk ezt a „keresztet” az életünkben, és hordozzuk azt olyan
kis mértékben, amennyit az Úr kér tőlünk. És az ember úgy hordozza, hogy maga
fizet érte. És még erőteljesebb, ha együtt, testvéri közösségként hordozzuk. Ez
a mai kereszténység gyönyörű tanúságtétele oly sok új mártírjával. A mai szent
liturgiában Jézus ismét hozzánk fordul, és továbbra is szól hozzánk, hogy olyan
néppé tegyen bennünket, amely vele együtt járja korunk útjait, megtapasztalva
az ő együttérzését a háború, a szegénység, a közöny által sújtott – egyre
nagyobb – tömegek iránt. Mi pedig – kicsinységünk és bűneink tudatában –
követjük őt, tekintete által megerősítve, amely tekintet soha nem szűnik meg
kísérni és támogatni minket.
Imádság az Úr napján
