A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe: arról emlékezünk meg, hogy Szent Ilona megtalálta Krisztus keresztjét.
Szám 21,4b–9; Zsolt 78 (77); Filem 2,6–11; Jn 3,13–17
Az Egyház ma arra emlékezik, hogy Kr. u. 335. szeptember 14-én a hívők hatalmas tömege gyűlt össze Jeruzsálemben a Szent Sír-bazilika felszentelésére, amelyet Konstantin császár állíttatott helyre. Ebből az alkalomból a Szent Kereszt fájának megtalálásáról is megemlékeztek. Az Egyház, úgy a keleti, mint a nyugati, évről évre őrzi ennek emlékezetét. Ma is, mint akkor, a föld minden pontján magasba kell emelni a keresztet, hogy láthatóvá váljék, hogyan váltotta meg Jézus az emberiséget. A bizánci szertartás során a miséző pap ma is magasba emeli a keresztet, és felmutatja a négy égtáj felé, hogy ezzel kifejezze az üdvösség egyetemességét. Ma a liturgia első olvasmánya a Számok könyvéből azt az eseményt beszéli el nekünk, amely Izrael népével történt a pusztában, amikor sokan meghaltak a mérges kígyók marásaitól. Ebben a történetben nagyon sok jelenkori nép helyzetére ismerhetünk rá. Sok mérges kígyó tekereg a mai világban is, és gyakran maguk az emberek marják meg a többi embert, nem ritkán halálosan. Mózes egy rézkígyót emelt a magasba, és aki csak föltekintett rá, a halálos marás ellenére életben maradt. Ez a jelenet valójában már a kereszt előképe. János evangélista így fogalmaz: „Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie…” (Jn 3,14 – Káldi-Neovulgáta fordítás) Később pedig, mintha csak ugyanezt a bibliai jelenetet akarná fölidézni, így ír: „Látni fogják azt, akit keresztülszúrtak.” (Jn 19,37 – Káldi-Neovulgáta fordítás) Ma is fel kell magasztalni, a magasba kell emelni a keresztet, hogy mindenki lássa. Ám nem azért, hogy a patibulumot (a kereszt vízszintes szárát) dicsőítsük, hanem annak emlékére, hogy Jézus mennyit szenvedett, és milyen hatalmas volt az irántunk való szeretete. A szemünk idővel annyira hozzászokott a kereszt képéhez, hogy már eszünkbe sem jut róla, hogy a legkegyetlenebb kínzóeszközök egyike volt. Azzal, hogy erre érzéketlenné váltunk, azt kockáztatjuk, hogy már nem értjük, mennyit szenvedett Jézus, és irántunk való szeretete milyen hatalmas volt. A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepével ma éppen ezt a szeretetet magasztaljuk föl. A mise elején a prefációban ezt énekeljük: „Nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében kell dicsekednünk, abban van üdvösségünk, életünk és feltámadásunk, az váltott meg és szabadított meg minket” – azon a fán egyszer s mindenkorra legyőzetett az önszeretet, és végérvényesen diadalmasodott a mások iránti szeretet. Lentről és a kereszt mellől mindenki azt kiabálta neki: „Mentsd meg magad!” Jézus azonban a végsőkig viselte a bűn terhét. Ő, aki azért jött, hogy másokat megmentsen, nem tudta magát megmenteni. Evangéliuma pontosan ennek az ellenkezője: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak…” (Mt 20,28) Azzal, hogy így halt meg, Jézus megmentette a szeretetet. Elmondhatjuk: végre van közöttünk valaki, aki jobban szeret önmagánál másokat; aki kész arra, hogy odaadja életét, sőt el is veszítse azt mindannyiunkért. Szeretetből „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött”, szeretetből „megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig”. Az Atya annyira megrendült a Fiú határtalan szeretete láttán, hogy „felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek”.
A Szent Kereszt imádsága