1Tim 1,1–2.12–14. Pál a hivatásáról
Pál föleleveníti a rábízott küldetést, hogy hirdesse az evangéliumot, és visszaemlékezik arra a pillanatra, amikor az Úr elébe ment a damaszkuszi úton. Köszönetet mond neki nagy jóságáért és irgalmáért, mert elhívta őt, pedig, ahogy megvallja: „azelőtt káromoltam s üldöztem és erőszakos ember voltam”. Pál felteszi magának a kérdést, miért választotta ki Isten, mindennek ellenére. Nagy csodaként éli meg, hogy méltónak ítélte őt az evangélium szolgálatára. Pál tudja, hogy küldetésének egyetlen magyarázata a magasságból jön: „megkönyörült rajtam”. Ez történik minden tanítvánnyal. Pál nem keres kifogásokat előző életére, nem hivatkozik arra, hogy nem ismerte az evangéliumot. Beismeri, hogy engedett a gonosz vak erejének, amely mindig indokolatlan és indokolhatatlan erőszakhoz vezet. Ezért még nagyobb hála tölti el az Istentől kapott ajándék miatt, amely valósággal elárasztotta. Attól a pillanattól kezdve az apostol új életet él, közösségben Krisztussal, belőle meríti a hit erejét és az irgalmas szeretet továbbadásának sürgető feladatát. Nem feledkezik meg múltjáról, amit már megtagadott, de ennek emléke alázatosság és hála forrásává válik benne. Így határozza meg önmagát: „Én ugyanis az utolsó vagyok az apostolok közt, s arra sem méltó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem az Isten egyházát” (1Kor 15,9); „az összes szent közül a legkisebb” (Ef 3,8). Pál minden idők tanítványainak példaképévé vált. Világosan tanúsítja, hogy senki nem lehet annyira távol Istentől, hogy ne érhetné el a kegyelme. A hitvalló dicsőítés hálaimává változik. Hogyne éreznénk a legnagyobb elismerést az Úr előtt, aki ilyen nagy szeretettel fordul a bűnösök felé!
A Szent Kereszt imádsága
