Szent Egyed (†720 körül), a keletről nyugatra érkezett szerzetes ünnepe. Franciaországban élt, és számos szerzetes atyja lett, a Sant’Egidio közösség az ő nevét vette fel a Rómában neki szentelt templomról.
Megemlékezünk a
II. világháború kezdetéről, imádkozunk azért, hogy véget érjen minden háború.
Az Ortodox
Egyházban ezen a napon kezdődik a liturgikus év.
Ez a teremtett
világ megóvásáért végzett imádság világnapja.
1Tesz 4,13–18. A
meghalt hívők üdvössége
Miután Pál arra buzdította a tesszalonikaiakat, hogy kapott
hivatásukhoz méltó módon viselkedjenek, a megholtak sorsáról kezd beszélni.
Hangsúlyozza, hogy nem jó bizonytalanságban maradni, mint azok, akik nem
hisznek. Bizonyára valamiféle szomorúság beárnyékolta a tesszalonikaiak
reménységét. Pál új érzésekre
buzdítja őket: ahogyan a saját halálunk miatt sem szomorkodunk, mert tudjuk,
hogy feltámadunk, úgy nem szabad szomorkodnunk azok miatt sem, akik már
meghaltak. Ők is feltámadnak. Szeretteink halála miatt nem szabad
elkeserednünk. A keresztény reménység nem elméleti fejtegetéseken, hanem Jézus
feltámadásának bizonyosságán alapul. Ezt adták át nekünk az apostolok az
igehirdetésükben, miután szemtanúi voltak: ő, aki meghalt, valóságosan, hús-vér
valójában közöttük élt, még ha spirituális módon is. Ez azonban nem
természetes, csakis a hit által érthetjük meg. Jézus feltámadásának
misztériumától eljutunk a saját feltámadásunkig, és azokéig, akik előbb haltak
meg. A filippieknek ezt írja: a mennyből várjuk „Urunkat, Jézus Krisztust. Ő azzal az erővel, amellyel mindent hatalma
alá vethet, átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült
testéhez” (Fil 3,21). A teremtett világ tehát felszabadul „a mulandóság szolgai
állapotából” (Róm 8,21), nekünk pedig „szellemi testünk” lesz, amit a
Szentlélek éltet (1Kor 15,44). Mindannyian – az is, aki még e földön él,
és az is, aki már meghalt – Jézus feltámadásában találjuk meg reményünket.
Talán néhányan a tesszalonikaiak közül azt gondolták, hogy akik már meghaltak,
nem részesülnek majd Krisztus második eljövetelében (a parúziában), amelyről
azt hitték, hamarosan megtörténik. Pál világossá teszi, hogy a holtak
feltámadása minden hívőre vonatkozik. A feltámadt Krisztus második eljövetele
nem lesz más, mint a már végbement húsvét megjelenése a maga teljességében. Az
örök élet rendje, ami maga Krisztus, elsőként azokra vonatkozik, akik már
meghaltak, és azután jövünk „mi, akik életben maradtunk. A felhőkön velük
együtt elragadtatunk a magasba” – vagyis maga Isten visz minket a mennybe –,
„és így örökké az Úrral leszünk”. Pál nem mond semmit a világ és a bűn tragikus
végéről, de az új világról és az új létezésről sem. Mert a vég és a történelem
vége akkor történik meg, amikor már mind Krisztussal leszünk. Pál arra buzdít,
hogy vigasztalódjunk ezekkel a szavakkal. A jövő Krisztus feltámadásával már
elkezdődött.
Imádság a szentekkel
