Kol 1,21–23. A
kiengesztelődés
A teremtmények közötti kiengesztelődés nem elvont tanítás,
hanem olyan valóság, mely Jézus óta megvalósult. A keresztény közösség az, ahol
ez a kiengesztelődés kezdettől fogva látható. Amikor Pál a kolosszei
keresztényeknek ír, arra buzdítja őket, hogy ne feledkezzenek meg korábbi,
megtérésük előtti helyzetükről, amikor idegenek voltak, mint a barbárok,
bálványimádók, és távol voltak a szövetség népétől, vagyis Istentől. Az apostol
azért írja le ezt a kolosszeieknek, hogy megértsék, milyen radikális változást
hoz az evangélium az ember életébe. Valódi újjászületés ez, a Biblia írói nem
haboznak „új teremtésnek” nevezni. Az evangélium által hozott üdvösség nem egy
hiábavaló eszmefuttatásokra épülő, elvont elmélet, hanem egy konkrét személy
halálában gyökerezik, egy „halandó testben”, Jézusban. Halálából új élet
születik. A Fiú a kiengesztelődés érdekében leereszkedett egészen odáig, hogy
mindenben (a bűnt kivéve) közösséget vállalt az Istentől távoli emberi
létállapottal. A hívők, akik befogadták, maguk is szentté, makulátlanná,
feddhetetlenné váltak, mint a Fiú. És arra kaptak meghívást, hogy méltó módon
éljék meg ezt a hivatást. Ha az ember befogadja az evangéliumot, egészen a
végsőkig hűségesnek kell maradnia hozzá. Az apostol emlékezteti a kolosszeieket
és a mai hívőket is, hogy az evangéliumot „minden teremtménynek hirdették az ég
alatt”, vagyis hirdették az akkoriban ismert világ minden kultúrájában a
társadalom minden rétegének. Biztosítva volt az egyetemesség. Ez minden korban
nagy erőt jelentett, és különösen azt jelenti a mi időnkben, amikor úgy tűnik,
a részérdekekért való küzdelem gyűlöletet és konfliktusokat táplál. Krisztus evangéliuma azon munkálkodik, hogy
mindenkit összegyűjtsön Isten egyetlen családjába.
Előesti imádság
