Szent Péter és Szent Pál apostol vértanúk ünnepe: Rómában haltak mártírhalált 60-70 körül. A katalán Boldog Raimundus Lullusra (1235–1316) emlékezünk: Szent Ferenc lelkiségéhez állt közel, szerette a muzulmánokat, előmozdította a hívők közti párbeszédet.
Mt 16,13–20 – Péter elsősége
Ezen a napon ünnepeljük a két szent apostolt, Pétert és Pált. Emlékük végigkíséri az Egyház majdnem kétezer éves történetét, különösen is a római keresztény közösség történetét, ahol mindketten tanúskodtak hitükről, egészen a mártírhalálig. Pétert Jézus hívta el, amikor épp hálóját javítgatta a Galileai-tó partján. Amint egy tágasabb életre hívta, hogy embereket halásszon, Péter azonnal szilárdnak és magabiztosnak érezte magát. Mégis, Jézus elfogásának estéjén elég volt egy szolgálólány, hogy árulásra késztesse. Amikor azon az estén tekintete találkozott Jézus gyengéd tekintetével, sírt, és megértette, hogy az ő ereje egyedül ebben az arcban van. A gyönge Péter az igazi Péter, aki hagyja, hogy megérintse Isten Lelke, és a tanítványok közül elsőnek jelenti ki: „Krisztus vagy, az élő Isten Fia.” Az Úr sziklává alakítja ezt a gyengeséget, annak a lelki épületnek a sziklájává, melynek mi is részei vagyunk.
Az ifjú Pállal viszont azok oldalán találkozunk, akik Istvánt megkövezik. Elkeseredett küzdelmet folytatott a fiatal keresztény közösség ellen. Még engedélyt is kért, hogy üldözhesse őket. De a damaszkuszi úton az Úr úgy látta jónak, hogy leessen magabiztosságának és gőgjének magas lováról. Ez alkalommal – mint Péter az árulás után – Pál is érezte, hogy megérinti valami a szívét: az ő szeméből nem könnyek fakadtak, hanem elvesztette a látását. Őt, aki megszokta, hogy másokat irányít, kézen fogva kellett Damaszkuszba vezetni, ahol az örömhír, amit Ananiás hirdetett neki, megérintette a szívét és a megnyitotta szemét. Pál először a zsidóknak, később a pogányoknak hirdette Jézus evangéliumát. Kilépett az első keresztény közösség megszokásaiból, és egyetemessé tette az evangéliumi küldetést.
Az Egyház együtt emlékezik rájuk, hogy újra egységbe illessze tanúságtételüket. Jellemvonásaik valamiképpen részét képezik a római egyház hitének és életének, vagyis a mi hitünknek, a Sant’Egidio közösség hitének, amire rányomja bélyegét az ő karizmájuk. Szeretettel emlékezünk arra, amit Szent II. János Pál pápa mondott nekünk: „Bárhova mentek is, Rómában vagytok”, hangsúlyozva ezzel, hogy hitünk mindenütt ennek a két nagy tanúságtevőnek a szelleméből táplálkozik: Péter alázatos, szilárd hitéből és Pál tágas, egyetemes szívéből.
Imádság az apostolokkal
