Mt 6,1–6.16–18 – Atyád megjutalmaz
Jézus a tanítványok viselkedéséről beszél. Azt mondja, nem azért kell jót cselekedniük, hogy az emberek csodálják őket, ahogy a farizeusok teszik. A saját következetességünk fölött érzett büszkeség mindig világias dolog, akárcsak az emberek előtt érzett büszkeség. Jézus már világossá tette, hogy a régi törvényt új lélekkel, megújult szívvel kell megélni, vagyis úgy, hogy a szeretetből fakadjon, nem pedig a parancsok egyszerű betartásából. Az evangélium buzdít, növekedjen bennünk annak tudata, hogy az Isten országának építéséért hajtjuk végre tetteinket. Mindannyian ismerjük a magamutogatás kísértését: mindegy, hogy Isten előtt vagy az emberek előtt akarjuk mutogatni magunkat. A hívő ember hivatása, hogy részt vegyen Isten művében a világ üdvösségéért. Az Úr nem azt kéri a tanítványoktól, hogy rejtsék el jótetteiket, hanem valami egészen mást. Korábban arra hívta őket, hogy világosság legyenek, ne rejtsék lámpásukat véka alá. Jézus azt kéri, éljük az életünket az evangéliumért és Isten országáért. Három fontosnak tartott vallásos gyakorlatra hívja fel a figyelmet: az alamizsnára, az imádságra és a böjtre. Mindhárom esetben azt hangsúlyozza, hogy belülről kell fakadniuk, akkor lesznek igazak, nem csak külsődlegesek. Az adakozáshoz az kell, hogy az ember életének részeivé váljanak a szegények. Közel kell lépni hozzájuk, érdeklődni kell felőlük, szeretni kell őket, mert maga Jézus van jelen bennük. Az imádság mindenekelőtt azt jelenti, helyet adunk szívünkben Isten szavának, hogy mélyre szálljon benne, kirügyezzen, és gyümölcsöt teremjen a hétköznapi életben. Ehhez hallgatni kell a Lélekre, a hívő ember belső életének tanítómesterére. Ugyanígy van a böjttel: része a harcnak, hogy legyőzzünk az énünket és növeljük bensőnk terét, ahová befogadjuk az Urat és a testvéreket. És akkor megvalósul, amit a Jelenések könyve ír: „Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20). Ez a tanítványok jutalma: az Úrral lakhatnak.
Imádság a szentekkel
