Mk 12,18–27 – A feltámadás
Ezeket a szavakat mondja Jézus utoljára a templomban. Ezúttal a szadduceusok lépnek oda hozzá, hogy kérdéseket tegyenek föl neki, és ezzel megzavarják. Márk itt beszél róluk először. A szadduceusok egy zsidó vallásos szekta tagjai, akik nem hittek a holtak feltámadásában. Úgy mentek oda Jézushoz, hogy a mózesi törvény szövegéből kiindulva elméleti kérdést vetettek föl a házasságról, ami szerintünk tagadja a feltámadást. Jézus nem bocsátkozik vitába a szadduceusokkal, hanem a zsidó gondolkodás alapelveire hívja fel a figyelmet: az Írások tekintélyére, melyek arról beszélnek, hogy van feltámadás, és Istennek hatalmában áll átalakítani az emberi életet olyan létmóddá, amilyen az angyaloké. Azokat a szavakat idézi, melyekkel Isten maga fordult Mózeshez az égő csipkebokorból, rámutatva: hatalma kiterjed gyermekeire az életben és a halálban is: „nem a halottak Istene, hanem az élőké.” Ezekből a szavakból kiindulva ablakot nyit a halál utáni életre: a test kötelékeitől megszabadult hívők úgy élnek majd, „mint az angyalok”, a Lélek élteti majd őket. Az angyalokéhoz hasonló, a Lélektől áthatott élet valójában már ezen a földön elkezdődik, amikor az ember a szívébe fogadja Isten szavát, és életét Jézusra bízza. Jézus sokszor hangsúlyozza ezt a tanítványoknak. Lázár sírjánál, mielőtt visszaadta volna őt az életnek, így szólt Máriához: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre.” (Jn 11,25–26) Kafarnaumban pedig, az őt hallgatók többségének hitetlenkedésétől kísérve ezt mondta: „Ez a mennyből alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.” (Jn 6,58) Aki életét Jézushoz köti, már most átmegy a halálból az életbe; a halál az ő számára is olyan lesz, amilyen Jézus számára volt: átmenet a földi életből a feltámadott életbe, ebből a világból az Atyához.
Imádság a szentekkel
