Az ortodox egyházak ezen a napon a pünkösdöt ünneplik.
Jób 38,1.8–11; Zsolt 107 (106); 2Kor 5,14–17; Mk 4,35–41
„Nem törődöl vele, hogy elveszünk?” Kétségbeesett kiáltás ez, de kihallhatjuk belőle a Mesterbe vetett bizalmat is. Észrevehetjük ebben a kiáltásban azt a számtalan kiáltást, melyek a sokféle hullám által hányatott világunkból szállnak föl. Ezek a hullámok veszélybe sodorják az emberek életét, különösen a legszegényebb országokban, olykor egész népekét, melyeket háborúk és konfliktusok pusztítanak. Minket is meglephet, hogy Jézus alszik. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ez a megjegyzés arra utal, hogy az Úr folyamatosan ott van mellettünk. Akkor is, amikor viharban vagyunk. Úgy tűnhet, hogy alszik. Mi olyan életet szeretnénk, amiben nincsenek viharok, nincsenek problémák, nincs semmi félelem. Az élet azonban harc is; harc a gonosz ellen, a viharok ellen, melyek meg akarják akadályozni, hogy békében elérjük a partot. Jézus alszik, és ez azt jelenti, hogy teljesen megbízik az Atyában: tudja, hogy senkit nem hagy el. Vár imánkra, segélykiáltásunkra. Az imádság eredetileg segélykiáltás volt. Személyes kérés, de nem csak az. Föl kell fedeznünk a közbenjárás szolgálatát: a keresztények mindenkiért imádkoznak. Ezt éltük meg a koronavírus-járvány idején is. Ferenc pápa éppen erről a jelenetről beszélt: az egész világ nevében, az üres Szent Péter téren, Isten előtt megismételte, amit az apostolok kiáltottak a bárkában: Urunk, miért alszol?
A tanítványok kiáltására Jézus fölébred, feláll a bárkában, parancsol a szélnek, a viharos tengernek. A szél azonnal elcsendesedik és megnyugszik. Isten legyőzi az ellenséges hatalmakat, melyek megakadályozzák az átkelést; azt, hogy elérjük a testvériség, az igazságosság, a béke partjait. Jézus nem enged ezeknek az erőknek. Ő mondta a tanítványoknak, hogy menjenek át a túlsó partra. És ő vezeti őket. Különleges megjegyzéssel zárul a jelenet. A tanítványokat nagy félelem keríti hatalmába, ezt mondogatják egymásnak: „Ki ez?” Márk inkább félelemről, semmint ámulatról beszél. És bár ez a második félelem olyan erőteljes, mint az előző volt, mégis más természetű, a lélek mélyéig hatol. Az a szent félelem ez, amikor az ember az Isten előtt áll. Annak az embernek a félelme, aki kicsinynek és szegénynek érzi magát az élet Megváltója előtt; a gyönge és bűnös ember félelme, amit Isten legyőz szeretetével; a félelem, hogy nem tudjuk kihasználni, Isten mindennap velünk van az életünkben; félelem attól, hogy elvesztegetjük az új világ álmát, melyet Jézus elkezdett megvalósítani bennünk. Éppen ez a félelem érteti meg velünk, hogy már a túlsó parton vagyunk.
Imádság az Úr napján
