Halottak napja – megemlékezünk mindazokról, akik az
Úrban szenderültek el; különösen, akikről senki nem emlékezik meg; valamint azokról,
akik közel állnak szívünkhöz.
Iz 25,6.7–9; Zsolt 24 (23);
Róm 8,14–23; Mt 25,31–46
Pál apostol arra hív, hogy ne feledkezzünk el az Isten
gyermekei számára készült jövőről: „ennek az életnek a szenvedései véleményem
szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk.”
Az e napi emlékezés által bepillantást nyerhetünk az eljövendő dicsőségbe.
Számunkra, akik itt vagyunk, ez a dicsőség még nem érkezett el, de az elhunytak
számára, akik hittek az Úrban, már megmutatkozott. Ők azon a magas hegyen
laknak, ahol az Úr lakomát készített minden nép számára. Ezen a hegyen a
fátyol, „ami eltakarja az arcot”, vagyis a közöny, ami az önzésbe taszít, már
nem födi őket, szabadon szemlélhetik Isten arcát. Egyikük sem hullat többé
szomorú könnyeket, írja a Jelenések könyve. Ezen a napon emlékezetünkbe idézzük
szeretteinket és azt a sok névtelen elhunytat, akik a koronavírus-járvány
következtében vesztették életüket. Isten valamennyiük nevét és történetét
ismeri, és valamennyiüket befogadja irgalmába és szeretetébe. Azonosul a
magányosakkal és elfeledettekkel: „Beteg voltam, és meglátogattatok.”
Isten szeretete az élet értelme. Minden elmúlik, a hit
és a remény is. Egyedül a szeretet marad meg. Úgy van, ahogy az Úr Jézus mondja
az utolsó ítéletről szóló példázatban. Igen, az egyetlen dolog, ami megmarad
abból, amit mondtunk, tettünk, gondoltunk és terveztünk, az a szeretet. A szeretet
mindig nagy, még ha kicsiny tettekben nyilvánul is meg, mint egy pohár víz, egy
darab kenyér, egy látogatás, egy vigasztaló szó, egy kézszorítás. A szeretet
ellenállhatatlan, mert Isten szikrája lobbantja lángra, és megmenti a földet.
Boldogok vagyunk, ha követjük az evangéliumnak ezen a napon hallott szavát.
Földi életünk végén ezt fogjuk hallani: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek
birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!” – és örömünk teljes
lesz.
A Szent Kereszt imádsága