Lk 21,20–28 –
Jeruzsálem ostroma és égi jelek
Isten szava fölfedi
előttünk életünk végcélját, a föld minden népének, az egész teremtésnek a célját,
a mennyei Jeruzsálemet az új éggel és az új földdel. A mennyei Jeruzsálem
képe – amit a Jelenések könyve tár elénk – hangsúlyozza, hogy a keresztény
üdvösség nem az egyének szintjén következik be, hanem közösségi szinten. Az Úr
nem egyenként üdvözít minket, hanem mint közösséget, népet, mint egy város
lakóit. A keresztények számára az üdvösség a saját társadalmukért,
városukért vállalt elköteleződésükön keresztül valósul meg. A megostromlott,
földbe tiport Jeruzsálem evangéliumi képe a mai Jeruzsálem helyzetét is
eszünkbe juttatja. Jeruzsálem három vallásnak is fontos városa: a zsidó
vallásnak, a kereszténységnek és az iszlámnak. Nem feledkezhetünk meg róla, a
zsoltár szavai ránk is vonatkoznak: „Nyelvem tapadjon ínyemhez, ha nem
emlékezem meg rólad: ha Jeruzsálemet nem helyezem minden örömem fölé!” (Zsolt
137,6) Nehézségei a mi nehézségeink is, és nem szűnhetünk meg azért imádkozni,
hogy újra „a béke városa” lehessen, amint azt neve is mondja. Benne
megláthatjuk a mennyei Jeruzsálemet, ahol minden nép összegyűlik az egyetlen
Isten körül. A mai világban uralkodó zűrzavar, amit az evangélista
apokaliptikus kifejezésekkel ír le, de jó megfogalmazás rá „a népek
kétségbeesett rettegése” is, arra késztet bennünket, hívő embereket, hogy
„nézzünk fel, és emeljük fel a fejünket”, mert az Emberfia elközelgett, sőt,
már ide is költözött az emberek közé, hogy a világ ne nyögjön tovább a
gonoszság és az erőszak igájában. Ő azért jött, hogy mindenkinek
megmutassa a béke útját. Ránk, hívő emberekre különösképpen rábízta az Úr azt a
felelősséget, hogy mutassuk meg a világnak a szeretet és a béke evangéliumának
szépségét és erejét.
Imádság az
Egyházért
